Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!
(LEF)
Jövőre lesz 220 éves ez a jelszó, 20 éves a magyar rendszerváltás, és most Budapest fölött zúgnak a rendőrhelikopterek. Valami elromlott.
Persze, ezt már rég tudjuk, hiszen az a jelszó is 160 éves, hogy „világ proletárjai egyesüljetek!”. Nálunk akkor is pont forradalom volt. És ha visszamegyünk a jelszó születéséhez, nem furcsa, hogy rögtön igénybe kellett venni a kor leghumánusabb és legmodernebb kivégzőeszközét a szent cél érdekében? Vagyis lehet, hogy eleve rossz jelszó volt?
Hogy lehetne rossz cél ez a három szó? Sehogy, hiszen – legalábbis külön-külön – mindig is hivatkoztak rájuk. Igen, még az egyenlőségre is, bár az csak rövid ideig tartott, egyetlen városállamban, és csak a férfiakra vonatkozott. Szóval a jelszó nem rossz, a baj az lehet, hogy sosem valósult meg. Vannak ilyenek. A megvalósulást már az első pillanattól fogva gátolta sok minden, például az, hogy ezt a jelszót sem vették komolyan, a jelszó kitalálói valójában nem annak megvalósítását tartották szem előtt, hanem egy konkrét célt: a feudális társadalom megszüntetését. Ám mivel ez túl bonyolult, és mint ilyen, jelszónak teljesen alkalmatlan (sőt veszélyes felforgatásnak minősülő) program lett volna, kerestek valamit, ami messze túlmutat a konkrét célon, és senki nem köthet bele.
A feudális társadalom megszüntetése a kiváltságok megszüntetését jelentette. Hiszen az öröklött előjogok rendszere határozta meg az egész társadalmat. Joggal érezték úgy 220 éve, hogy ez igazságtalan, és helyette egyenlő emberekből álló társulást kell létrehozni, ahol mindenki a saját szorgalma, érdemei által ér el eredményt. Akkor úgy tűnt, az USA-ban ez már kezd is megvalósulni a gyakorlatban. Azt azonban nem látták, hogy a nemesi előjogok, (és az arra épülő uralmi rendszer) megszüntetése nem hozza létre magától sem a szabadságot, sem a testvériséget, de legkevésbé az egyenlőséget. A törvény előtti egyenlőség hiányosságaira jól világít rá az már szintén nagyon régi vicc: egyenlő joga van a híd alatt aludni a koldusnak és a milliomosnak.
Vagyis a három jelszó egymást rontotta le. Hiszen ahhoz, hogy egyenlőek legyünk, szabadság kell, de ahhoz, hogy szabadok legyünk, egyenlőség kell. Robespierre kevéssé ismert mondása rávilágít a két dolog összefüggésére: „Nem akkor vagyok szabad, ha azt teszem, amit akarok, hanem ha nem kell azt tennem, amit mások akarnak”. Ez nem csak jogilag, hanem gazdaságilag is megalapozza a társadalmat: ha szabad vagyok, nincs kizsákmányolás. A harmadik szó pedig mindennek az alapfeltétele: szolidaritás. Ezt jelenti a testvériség. Vagyis azt, hogy nem keresem a saját boldogulásomat mások rovására. Erről aztán végképp nem beszélt senki.
Ennyi bevezetés után térjünk rá a tulajdonképpeni témára: mit fog hozni az a globális, pénzpolitikai egyeztetés, vagy egyeztetés sorozat, amit 2008. novemberében indítanak el a világ pénzpolitikai hatalmai? Soros György úgy látszik már tudja, mert könyvet is írt a mostani válság következményeiről. Lehet, hogy nála van a Fekete Péter?
Először is nézzük, mi a válság lényege. Azt mondják, az a pénzpolitika az oka, ami a hitelre, mint alapra helyezte a gazdaság működését. Pedig maga a gondolat egyáltalán nem új, már a magyar Széchenyi is írt róla, és a kapitalizmusban mindig is használták, sőt, a szocializmus is átvette bizonyos határok között, és, ami a legfontosabb, tulajdonképpen enélkül elképzelhetetlen a rendszer működése. Vagyis mégsem ez az oka a válságnak. Akkor talán az lehet az oka, hogy a pénzrendszer a korábbi „arany-alapú” gazdaságtól elvált (ezt az USA hivatalosan is deklarálta a hetvenes években), vagyis „fiktív pénz” jött létre, olyan, aminek nincs „fedezete”. Ám ha belegondolunk, ez sem igaz. Az arany csak formálisan volt „fedezet”, igazából nem lehetett vele mit kezdeni már a Bretton Woods-i egyezmény idején sem. A „fiktív pénz” teljesen valódi pénz, hiszen maga a pénz is fikció. Mesterséges dolog, aminek nem az anyaga, hanem a vele szembeni bizalom adja az értékét. Volt társadalom, ahol a pénz szerepét egy kagylófajta töltötte be, és nem volt gazdasági válság. Hogy ez a „fiktív pénz” rendszer most miért mondott csődöt, ahhoz megint csak vissza kell menni a történelemben.
Magyarországon a II. Világháború után olyan infláció volt, ami azt hiszem, azóta is egyedülálló a világon. Mi okozta az inflációt? Természetesen tudjuk, hogy egy lerombolt, kifosztott és amúgy is szegény ország gazdaságáról volt szó. Alig volt áru, alig volt munka, nagyon nehezen indult be a termelés. Csakhogy a válság igazi okának megértéséhez azt kell tisztázni, hogyan sikerült legyőzni a válságot. Csináltak egy új pénzt, és azt mondták, hogy ennek a pénznek a fedezete a munka. Nem az arany, amit amúgy is elraboltak az országból. Érdekes módon, a gazdaság villámgyorsan helyreállt, a „fiktív Forint” megállta a helyét. Ehhez azonban fegyelemre volt szükség, pontosabban fogalmazva: kényszerre, amit némi idegen fegyveres jelenléttel diktatúrává alakítottak. Erre azért volt szükség (no nem a diktatúrára, hanem a kényszerre), mert így az embereknek nem volt más választásuk, minthogy elfogadják a Forintot, és ugyanakkor hitelt is adott neki: „nem csak nekem kötelező elfogadni”. A „fiktív Forint” iránti bizalom tehát adva volt. Talán diktatúra nélkül is létrejött volna, hiszen már túl nagy volt a káosz.
Ebből az is kiderül, hogy az inflációt nem csak a háború, nem a termelés elégtelensége okozta, hanem az, hogy a Pengő aranytartaléka megszűnt (elvitték), ezért a nemzetközi pénzpiacon megszűnt létezni. Vagyis a maihoz sok szempontból hasonló „manőver”, a pénz iránti bizalmatlanság okozta vesztét.
Ha még messzebb megyünk vissza, látjuk a „nagy gazdasági világválságot”, amit sokan ma is „túltermelési válságnak” tartanak. Akkora lett volna a jólét a húszas években, az I. Világháború után nem sokkal, hogy a megtermelt árut nem lehetett eladni? Nyilván nem. A megtermelt árut azért nem adták el, mert nem volt aki megvegye azon az áron, ami az eladónak elegendő hasznot ad. Miért nem adták el olcsóbban? Erre majd a „megfejtés” részben térek vissza. Miért nem volt vevő? Pontosabban „fizetőképes kereslet”? Az USA-ban azért, mert a korábbi évtizedekben beáramló olcsó munkaerő letörte a fizetéseket, a kistermelői mezőgazdaság megszűnt, a háború után fokozódott a munkanélküliség, vagyis az árukínálatra nem volt elég vevő, ami újabb munkanélküliséget, szegénységet okozott, és mint egy lefelé haladó szerpentinen a gazdaság eljutott a tőzsde csődjéig. A válságra adott reakció szerte a világon a „szocializmus” volt, na nem a Marx-féle. Volt itt New Deal, volt olasz fasizmus és volt nemzeti szocializmus. Mindhárom közös vonása az állami beavatkozás növelése a gazdaságban, amivel a bérből és fizetésből élők létbiztonságát megteremtve megállíthatták a kapitalizmus válságát. Az „állami szociálpolitika” Franciaországban, Nagy-Britanniában is megindult. Persze ezeknek az országoknak volt egy hatalmas tartalékuk, amiről szintén keveset beszélünk ma: a fejlődő világ. Aki nem tudná, Indiában a megélhetési költségek körülbelül ötvenszer alacsonyabbak ma, mint a nem túl gazdag Magyarországon. És már nem India a legszegényebb ország.
Részben ez a folyamat vezetett a rendszer részleges összeomlásához, vagyis a II. Világháborúhoz (nem csak ez, de az emberi őrültség határtalan). Ezután jött létre az igazi „Szép Új Világ”, vagyis a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, stb. rendszere. A „nyugati Föld” látványos eredményeket ért el, nem volt gazdasági válság, az állami, „szocialisztikus kapitalizmus” jól működtette a rendszert. Ráadásul volt benne egy új húzóerő: az ötvenes-hatvanas évek fordulóján meghirdették az új célt: a diktatórikus kommunista rendszereket gazdasági harcban kell legyőzni. Megtörtént. Azzal, hogy ennek mi volt az ára, most nem foglalkozom, de azt meg kell említenem, hogy egyik fő összetevője a tudatos inflációpolitika volt. A „szocialista tömb” egyre kevésbé tudta és akarta függetleníteni magát a globális pénzpolitikától, ahol viszont folyamatos volt az „árspirál”, alacsony szinten ugyan, de évről-évre kitartóan növekvő mértékben. Ennek a tartaléka egyrészt a politikai nyomás volt, amely egybeesett a gazdasági körök akaratával, másrészt természetesen megint csak a „harmadik világ”.
A Szovjet tömb összeomlott, megszűnt a világ hármas tagolása. A „harmadik világ” kifejezés azonban érvényes maradt, de egyre kevésbé lehet földrajzi tagoltság alapján meghatározni, kik tartoznak ide. Los Angeles sikátoraitól kezdve Párizs külvárosán át Budapest belvárosáig számos helyen „üti fel a fejét” az a létforma, amit „harmadik világnak” neveztünk. Már egy ideje beszélnek is a „negyedik világról”, vagyis a nagyszerű kapitalizmus áldozatainak egyre népesebb táboráról. Csak hát a jelző hazudik, mert ahogy a dolgok állnak, egyre inkább csak két világ lesz: a haszonélvezők és az áldozatok világa.
Eddig tartott a történelem lecke. Mint láthatják, különösebb összeesküvés elmélet nélkül is nyilvánvaló, hogy a mai helyzet elkerülhetetlen volt. Vannak emberek, akik már húsz éve mondják (ellentétben Soros Györggyel, ő viszont tudja a tutit, mi lesz húsz év múlva), hogy vigyázzunk. Sajnos köztük szép számmal akadtak olyanok, akik valamiféle összeesküvés elmélet talaján álltak, pedig azt még ők is beláthatták volna, hogy bár az ilyesmi valóban izgalmas, még részigazságok is lehetnek benne, de egy ennyire zűrzavaros világot, mint ami az emberiségé, nem tud megmagyarázni. Ám az ő figyelmeztető szavaikon kívül máig érvényben van egy már száz éves figyelmeztetés, aminek a sajátossága, hogy sok mindent felhasználtak belőle az ellenfelei, miközben az egészet agyonhallgatták.
Ha a fenti történelemlecke tanulságát le akarjuk vonni, az derül ki belőle, hogy a válságok oka nem a háború, nem a szegénység, nem a „túltermelés” volt, hanem egy apróság. A marxizmust és a kapitalizmust egyaránt bíráló Silvio Gessell nagyjából száz éve, amikor még a papírpénz is új és gyanús dolognak számított, fogalmazta meg a gazdasági – és társadalmi – bajok gyökerét. Azt mondja, hogy a baj forrása a kamat. Mit jelent ez? Nem bibliai bűnt, nem hétpecsétes titkot, hanem egy közönséges tényt. A pénz nem romlik meg, mint a gabona, vagy a számítógép, legalábbis nem annyi idő alatt. Aki gabonát, számítógépet vagy éppen zenét termel, kénytelen ésszerű időben túladni rajta, különben elvész amit csinált, megromlik, elavul, vagy az illető éhen hal. A pénz mindezt túléli. És mivel a pénz a kamat révén bebiztosította magát a túlélésre, soha, semmilyen körülmények között nem adja magát olcsóbban, mint az alapkamat. Ezért nem adták olcsóbban az árut a „túltermelési válság” idején, ezért fulladt bele a magyar Pengő a bizalmi válságba, hiszen „nem volt fedezete”, vagyis nem lehetett számítani a kamat által garantált haszonra, és ezért csődölt be az amerikai ingatlanpiac. Ettől gyűrűzött el a pénzválság: a tőzsde nevű hazárdjáték már rég csak az árfolyamok és kamatok manipulálásából eredő, vagyis munka és termelés nélkül szerzett haszon előállítását szolgálta. Magyarul: rablás volt. Ez a kamat.
Silvio Gessel javaslata annyira logikus, annyira kézenfekvő és annyira emberi, hogy nem fog megvalósulni soha. Ő nem hibáztat személy szerint senkit, azt mondja, hogyha közös akarattal azzá tennénk a pénzt, ami a lényege, amiért kitaláltuk és használjuk, ami miatt nem lehet nélküle élni, vagyis puszta csereeszközzé, helyreállna a gazdasági egyensúly. Mi kell ehhez? Az, hogy a pénz ugyanolyan kiszolgáltatott legyen, mint a vele szemben álló áru. Nem csak kamatot nem szabad adni neki, hanem a gabona, számítógép, zenész amortizációs átlagának megfelelően romlandóvá kell tenni. Ha ez megvalósulna, nem fordulhatna elő „túltermelési válság”, „infláció”, „bankcsőd”, mert a pénz folyton azt lesné, hol „foroghat”, ahelyett, hogy finnyás prostituált módjára kamathoz és árfolyamhoz kötné a kegyeit.
A gondolat sokakat megijeszt, hiszen úgy tűnik, mintha kiszolgáltatottá tenne minket: hogyan gondoskodjunk az előre nem látható helyzetekről, vagy akár az előre látható öregségről? Ám a helyzet nem ennyire ijesztő. Abban a gazdaságban ahol a termelés és fogyasztás egyensúlyban van, amit a pénz puszta csereeszköz mivolta garantál, a munka „uralkodik” a pénz fölött. Kicsit sarkítva fogalmazva, nem lenne olyan dolog, amit ne vennének meg, még az álmokat is. Álmodni pedig mindenki szokott, sőt álmodozni is, ahogy én. Elmúlna az a téves felfogás, hogy „akkor vagyok boldog, ha meggazdagodom”, mert nem lenne szegény ember. Senki nem lenne abban a helyzetben, hogy „azt tegye, amit mások akarnak”.
Ezek után a gyönyörű álmok után (amikért persze most nem fizet senki), találgassunk, mi lesz az „eredménye” azoknak a csúcs-konferenciáknak, amik hamarosan elkezdődnek. Elsőnek azt érdemes firtatnunk, hogy kik rendezik ezeket a konferenciákat, illetve kik vesznek részt rajtuk? Nem azok, akik a válságot előidézték? De. Vajon most majd – jó értelemben, és viccet félretéve – kivetkőznek önmagukból? Aligha. Mi lesz tehát a legfontosabb céljuk? Hogy megőrizzék eddigi vezető szerepüket. Vagyis megőrizzék kiváltságaikat. Például úgy, hogy tőzsdehierarchiát hoznak létre (hűbéres kapitalizmus…). Ez eddig is létezett, csakhogy nem volt szabályozva. Most majd megállapodnak, hogy a londoni, amszterdami, new yorki és nyilván egy-két távol-keleti tőzsde „trösztje” irányítja a hazárdjátékot. Ehhez létrehoznak egy újabb intézményt (az eddigiek megtartása mellett), amely egyfajta részvényesi közgyűlés szerint évről-évre megválasztja a legfőbb „bölcset”, vagyis krupiét, aki a játékot vezeti, természetesen a jelöltek száma korlátozott, és így ciklusról-ciklusra mindenki garantálhatja a saját hasznát. Ezzel „mindenki jól jár”, rend lesz a világban, vagyis aki szegény, az csak akkor lesz gazdag, ha „kiérdemli”. Mint amikor a jobbágy nemesi oklevelet kapott, mert megmentette a gróf úr kutyáját. Mi ez, ha nem feudalizmus?
Másodszor, ha a mostani pénzügyi és egyéb válság „szakértőinek” gyülekezete dönti el, hogy mit kell tenni, várható-e tőlük, hogy átlássák, hol van az alapvető hiba. Nem. Hiszen ennek kisebb a valószínűsége, minthogy egy volt MSZMP miniszterből tőzsdemágnás legyen. Rájönnek, hogy a válság oka a pénz túlhatalma a termelés fölött? Ki van zárva, hiszen ők a kisrészvényesek, bankbetétesek érdekeit védik. És valóban, ezek az emberek nem tehetnek semmiről, tehát árulás lenne a bankok vezetőitől, ha sorsukra hagynák őket. Hogy ezzel a saját érdeküket is védik? Hát nem ez a szép benne?
Mielőtt ezt a gondolatot folytatnám, nem állhatom meg, hogy egy kis kitérőt tegyek a hazai állapotokra. Miniszterelnökünk „nemzeti csúcsot” tartott a válság elleni védekezés kigondolására, ahol Demján Sándor, akinek sokat köszönhet a magyar gazdaság és közélet, azt mondta, hogy a vezető gazdasági körök nevében lemond az adócsökkentés követeléséről. A miniszterelnök ezt nagylelkű gesztusnak nevezte. A baj csak az, hogy mindenki, még maga Demján Sándor is elismerte, hogy az adócsökkentés növelné az új vállalkozások számát Magyarországon, ami azt jelentené, hogy új munkahelyek jönnének létre, élénkülne a gazdaság, vagyis végső soron ugyanannyi adó folyna be az államkasszába, mint most, egyesek szerint még több is. Ám a szép ebben a nagylelkűségben a következő: vajon Demján Sándor, és azok, akiknek a nevében ezt a nagylelkű gesztust tette, új befektetőnek számítanak? Nem. Vajon, ha lennének új befektetők, azok konkurenciát jelentenének Demján Sándornak és azoknak, akik ezt a nagylelkű gesztust helyeselték? Valószínű. Akkor hol itt a nagylelkűség?
Visszatérve a globális „válságkezelésre”, a csúcsok legfőbb célja a kisrészvényesek, meg a bankbetétesek megmentése lesz. Ezért, ahogy ígérik, teljesen új alapokra helyezik majd a kapitalizmust (már új nevet is keresnek neki). Nem lesz kapitalista? Az nem lehet, hiszen nem új rendszert akarnak létrehozni. Mi a kapitalizmus? Erről nagyon sok vélekedés van, én egy egyszerű megfogalmazást idézek – bár nem szó szerint -, ami „pártsemleges”: kapitalizmus (tőkeuralom) az, ahol a társadalom egy viszonylag szűk csoportja azáltal kényszeríti rá az akaratát a társadalom többi részére, hogy neki tőkéje van, a többieknek meg csak bére. Ez a meghatározás nagyjából Gessell könyvével egyidős, érződik rajta némi elnagyoltság (pláne így, hogy nem szó szerint idéztem), ám ugyanazt fejezi ki: a pénz (tőke) túlhatalomban van munkával szemben. Hogyan lehet ezt a „túlhatalmat” új alapokra helyezni? Sokan riogattak már azzal, hogy vissza fog térni az arany-alapú pénzrendszer. Hiszen még Bretton-Woodsban is ez volt a kiindulási alap. Ám ez teljesen kizárt. Az arannyal túl sok baj van, nem is kell másra gondolni: el lehet lopni. Ezért nagyon mélyen, iszonyatosan drága biztonsági körülmények közt célszerű őrizni. Kinek éri ez meg? Főleg akkor ugye, ha a kisrészvényesek és a bankbetétesek érdekeiről van szó. Nem, az arany eljátszotta történelmi szerepét. Viszont kell valami, ami megvédi a pénzt attól a „kiszolgáltatottságtól”, hogyha válság van, az emberek pénz helyett olyasmit kezdenek halmozni (pl. ingatlan, cukor, kávé), ami nem hoz kamatot a bankoknak és tőzsdéknek. Kézenfekvő lenne „nyersolaj gallonban” mérni a pénzt, csak hát a fránya arabok uralkodnak az olajkészletek jelentős többsége fölött. Ám a gazdaság legfőbb motorja az energiatermelés, tehát kell keresni egy olyan „energia-állandót”, ami nem függ az araboktól, és minden gazdasági, társadalmi rendszer fölé helyezi a pénzt. Fizikusok előnyben. Születni fog tehát egy „energia-állandó”, szigorúan környezetvédelmi elvek alapján, ami gyakorlatilag a gázolaj ára lesz, csak nem így hívják majd. Erre készítenek egy számítást, 100 évre előre, hogy a mai, globális energia-fogyasztásból mennyi jut egy emberre, ezt majd felszorozzák ezzel-azzal, és ez a szám lesz az árfolyam kalkulációk alapja. Aztán megint mehet mindegy úgy, ahogy eddig, hiszen a kamat a zsebben.
Liberté, Egalité, Fraternité. (SzET)
Ám ne feledjük azt, amit ezeknek a csúcsoknak a nagyszerű résztvevői mindig elfelejtenek (és ne feledjük a bibliai mondatot sem: a zsarnokok mindig jótevőnek hívatják magukat), az emberiség kusza zűrzavara fölött soha senkinek nem sikerült uralkodnia, és nem is fog sikerülni. Weöres Sándor majdnem ötven éve írta le ezt a mondatot: „Európa betegágyánál ázsiai vérünk száz könnyet fog ejteni. De százegyet nem.” A mostani „bankválság”, ami valójában egy világméretű társadalmi válság előszele, az eu-amerikai hegemónia végét jelenti. Ez nem túl bíztató, mindenféle despotizmus, vallási fanatizmus, és a hagyományos nemzeti kultúrák végének kezdete. Ám ne tessék félni: fájni fog.
Katona László
2008. október 23.
