NÉPKÉPVISELET I. RÉSZ
Sokan írtak már hasonló címmel tanulmányt a demokráciáról, de nem lenne helyes, ha az eredetieskedéstől vezérelve – csak hogy felfigyeljenek a cikkre – más címet adnék e „dogozatnak”.
Ma már egyre többen jönnek rá arra, amit Arthur Koestler több mint 50 éve írt, hogy a politikai pártok hagyományos felosztása jobb-és baloldalra nem pusztán tévedés, hanem közönséges hazugság. Ha tartanánk magunkat ahhoz, amikor ez a fogalom kialakult a XVIII. század végén, világosan látnánk, hogy baloldali az, aki egyre több ember között akarja szétosztani a hatalmat (önrendelkezés, disztributizmus), jobboldali pedig az, aki a hatalmat egy elit, vagy akár egy maroknyi csoport által támogatott diktátor számára akarja fenntartani. Az egyik véglet tehát az anarchisták oldala, a másik a diktátoroké. És azt ma már nem tilos kimondani, hogy a „kommunista” rendszerek diktatúrák voltak.
No persze ez csak a logika, pontosabban csak egyfajta logika. A valóság az, hogy a legtisztább esetben (tehát amikor nem nyilvánvaló elsőre, hogy puszta hazudozásról van szó), az ideológiai címkék rendszere inkább az érzelmekre, illetve egyes elkülönülő értékek védelmének indoklására épül. A jobboldal előszeretettel határozza meg úgy önmagát, hogy „örök értékek” védője, a baloldal erre azt mondja, hogy ő az „esélyegyenlőség” híve. Ez a két öndefiníció (és a hozzájuk kapcsolódó fogalmak, jobboldalon a tekintély, baloldalon az egyenlőség) voltaképpen a konzervatív-liberális ellentétpár meghatározása. Össze is keverik, pontosabban össze is mossák a jobboldalt a konzervatívokkal, a baloldalt a liberálisokkal, holott elvben létezhetne liberális jobboldal és baloldali konzervatív.
Legjobb lenne tehát ezeket a fogalmakat száműzni a politikából, de a rendszer működése újra és újra létrehozza az igényt, hogy címkéket ragasszunk magunkra, vagy a másikra. Ez árulja el a lényeget: az egész zűrzavar csak azért van, mert meg akarjuk magunkat különböztetni, nem akarunk közösséget vállalni bizonyos csoportokkal, rettegünk és gyűlölködünk, még ha „szalonképes” formába öntjük is érzelmeinket.
De miért? Mitől félünk? Vagy miért gyűlölködünk? Hiszen az emberi társdalom, azon belül persze a „szabad elhatározás alapján szerveződő” társadalmak (amiknek a „demokratikus” országokat lehet némi eufemizmussal nevezni), pont arra épülnek, hogy minden egyéni különbség ellenére mindenkinek joga van beleszólni a közösséget érintő kérdésekbe.
A válasz persze messzire nyúlik, mégis egyszerűen összefoglalható: mindenkit ért már közvetve vagy közvetlenül valamilyen igazságtalan megkülönböztetés, vagy akár erőszak, és ennek elkövetői jól behatárolhatóak a számára, vagy legalábbis úgy tűnik. Tehát ilyenek vagyunk, ha „szabad elhatározás alapján” akarjuk felépíteni a közösségünket. De akkor miért ragaszkodjunk ehhez? Miért nem vezetünk be valamilyen diktatúrát, miért nem hozunk létre világkalifátust, ahol nem emberi, hanem isteni (vagy urambocsá „tudományos”) szabályok irányítják a társadalmat? Miért nem jó az nekünk, ha megmondják, mit tehetünk, mit gondolhatunk Isten (vagy a „tudomány”) szerint?
Mert nem Istennel, és nem a tudománnyal van baj. Azokkal az emberekkel van baj, akik azt állítják, hogy ők tudják a legjobban, mit gondol Isten, vagy mit állít a tudomány. És bármerre nézünk időben, vagy térben, világos, hogy csak elvétve voltak olyanok, akiknek igaza lehetett. Ezek szerint az emberiség számára nincs más út, minthogy kinlódjon a végletek között, és soha ne legyen olyan társadalom, amiben valóban szabad elhatározás alapján szövetkezve dönthetünk közös ügyeinkről?
Hát jó, akkor ennek a cikknek itt van vége. Ami ezután következik, az már csak lábjegyzet.
***
Talán a kezdeteket érdemes az „athéni modellben” keresni. Igaz, ez is hosszú folyamat eredménye volt, és máshol is voltak hasonló kísérletek, de alighanem itt a legkönnyebb tetten érni a lényeget, és általában ez a legismertebb.
Az „athéni modell” lényege nem a közös döntéshozatal volt, hanem a törvény előtti egyenlőség. Na persze tudjuk, se a rabszolgák, se a nők, se a nem athéni születésű férfiak nem vehettek részt benne, de ezt elég nevetséges lenne számon kérni egy olyan korszakon, amikor nem csak a tévét nem ismerték, de a szügyhámot sem. Ez inkább mentség azoknak, akik „a fejlődés csúcsán állva” szembesülnek azzal, hogy bizony a mai „demokráciák” több sebből bűzlenek. Lukács Györgynek volt egy mondata, amiért Sztálin nagyon megharagudott rá: „Igaz, hogy a marxizmus a filozófia Himalája, de a Himaláján ugráló egérke nem nagyobb a síkság elefántjánál”.
Miért fontos az „athéni modell”-ben a törvény előtti egyenlőség? Az mindenki számára világos, hogy ez az elv ugyanazt mondja ki, amit a „polgári társadalmak”, úgy, hogy megvalósul a Montesquieu által megfogalmazott „hármas tagolás elve”: a hatalomban külön kell választani a törvényalkotó, végrehajtó és ellenőrző hatalmat. Az, hogy a népgyűlés volt a „legfelsőbb bíróság”, egyben minden polgár védelmét is jelentette bármilyen túlkapás ellen. Leszámítva magának a népgyűlésnek a túlkapásait, de erről majd kicsit később. Ha egy multihellén rabló milliomos el akart hallgattatni egy szegény, ám az igazsághoz ragaszkodó athéni férfit, akkor vagy elég jó szónok volt hozzá, vagy lefizette, vagy meg kellett öletnie. Ám az utóbbi két eset nem maradt észrevétlen. Ez a fajta törvény előtti egyenlőség egy kicsit más, mint amit mi ismerünk. Persze azért is más, mert a korabeli média maga volt a népgyűlés. És persze az Agóra.
A törvény előtti egyenlőségből adódó ellenőrző szerep azonban nem csak erre korlátozódott. És ők ezt még csak nem is tudták olyan szépen megfogalmazni, mint mi, mert még nem élték át azokat a rossz példákat, amiket mi naponta. A legfontosabb ellenőrzés ugyanis a népgyűlés önellenőrzése volt.
A mai, montesqueiu-i „polgári köztársaságok” világában arra hivatkoznak, hogy az állampolgár számára az „ellenőrző hatalom” a független bíróság. Ezzel azonban az a baj, hogy egyes politikai kérdésekben nem illetékes, egyáltalán nem független, és hogy nem kötelessége hivatalból ellenőrizni a parlamentek működését. A parlamentet hivatalból csak önmaga ellenőrizheti, ehhez igénybe veheti az Alkotmánybíróságot. De ennek nincs joga arra, hogy magától ellenőrizze a parlamentet, és csak jogilag szabad véleményeznie a törvényjavaslatokat. Csakhogy az „ellenőrző hatalomnak” nem pusztán ez lenne a feladata. Az ellenőrző hatalomnak nem csak, sőt nem is elsősorban a parlamentet kellene ellenőriznie, hanem a végrehajtó hatalmat, méghozzá nem pusztán jogi szempontból. Csak egyet emelek ki: legfontosabb feladata az lenne, hogy folyamatosan figyelje, a „végrehajtó hatalom” végrehajtja-e azokat a feladatokat, amelyeket vállalt, vagy amelyekkel a törvényhozó hatalom megbízta, vagy éppen ellenkezőleg, elszabotálja azokat, vagy valami egészen mást csinál. Erről sehol a világon nincs szó, utoljára II. Rákóczi Ferenc tett valami hasonlót, de az ő kísérlete eleve kudarcba fulladt amiatt, hogy egyedül ő tudta, mit kéne csinálni, hiszen még Montesquieu sem élt.
Az „athéni modellben” mindez együtt megvolt, csírájában és kezdetlegesen, a hozzá szükséges hivatalnokokkal, akiket naponta sorshúzás szerint választottak meg a feladatra, vagyis viszonylag olajozottan működött. Miért bukott el az „athéni modell”? Mert az embereknek elegük volt a politikából. Hiszen már akkor is sokan voltak, akik csak azért szólaltak fel, mert szerették, ha sokan hallgatják őket. Ez gondolom ismerős a blog írók, vagy fórumozók számára. Közös hibánk. Másrészt mert a győzelem mámora (perzsák fölött, stb.) nagyhatalmi ábrándokat keltett a városban. A harmadik, és legfontosabb ok az, hogy a „megnyert szövetségesek” (akiket ugye leigáztak) között nem akarták kiterjeszteni a demokráciának ezt formáját, hiszen milyen jogon szólnának bele Athén belügyeibe.
Így aztán az egész demokrácia akkor működött a legjobban, amikor 1 év megszakítással 15 éven keresztül Periklészt választották sztratégosznak, vagyis diktátornak. Ez már majdnem olyan, mint ami manapság van, két különbséggel: a „köztársasági elnököt” minden évben újra kellett választani, és közben a népgyűlés önellenőrző szerepe megmaradt.
Ez a pozitív időszak azonban csak még formálisabbá tette a demokráciát, az embereknek van jobb dolga is, mint folyton politizálni, s miután Periklészhez hasonló bölcs vezető nem akadt többet, a csodálatos kísérlet, mint egy torony összeomlott, és maga alá temette Athént.
Periklész szerepe azonban tanulságos, mert bár Rómában alapvetően másképp alakult ki a mai társadalom tulajdonképpeni előképe, a köztársaság, ők már abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy tudták, jó, ha van személyes felelősséggel tartozó vezér. Bölcsen azonban mindjárt kettőt is alkalmaztak belőlük, a visszaélések elkerülése végett két konzult választottak minden évben. Nem úgy, hogy volt egy főkonzul, meg egy helyettes, hanem két egyenrangú vezetőt. Mintha ma két miniszterelnökünk lenne, mondjuk egy Gyurcsány Ferenc, meg egy Orbán Viktor, és csak azt tehetnék, amit mind a ketten jónak tartanak. (Érdekes lenne.)
Ennek az előzménye a sikeres spártai „kettős királyság” intézménye lehetett, ami a Római Köztársaság megalakulásakor a görög világ legfőbb politikai-katonai tényezője volt. Ám a rómaiak továbbléptek ezen, s némi gágogás után bevezették a néptribun intézményét, ami nem hordószónokot jelentett, hanem egy komoly politikai szereplőt: a nép képviselőjét. Vagyis az „ellenőrző hatalom” megszemélyesítőjét. Majdnem olyan lehetett, mint nálunk a köztársasági elnök, csak komolyabb.
Rómában persze azt is felismerték, hogy világgazdasági válság idején nem nemzeti csúcsot kéne összehívni, hanem célszerű választani egy diktátort, de csak meghatározott időre és meghatározott jogkörrel. Mint láttuk, ebből lett a „jogállami zsarnokság”, azt hiszem, Szekfű Gyula a szocializmushoz hasonlította ezt a rendszert.
A modern, polgári rendszerek tehát átvették a demokráciából azt, hogy van valami, amiben minden „állampolgárnak” joga van szavazni, de hogy ne legyen demokratikus, köztársasági államformát hoztak létre. Ebből aztán sikeresen kizárták a nép képviseletének (ellenőrző hatalom) minden formáját, a csak formálisan független és tevékenységében korlátolt intézmények (független bíróság, Alkotmánybíróság) létrehozásával. Egy köztársaság ugyan elvben lehetne demokratikus is, ha a társadalom tagjai valamennyien azonos befolyási körrel rendelkeznének, vagyis „egyenlőek” – ez kezdetben igaz volt az USA-ban, amikor még a kontinens belakásáról volt szó – ám ha a társadalom kitermeli a másoktól függő rétegeket, nevetséges feltételezés, hogy az elit köztársasága demokráciát eredményezne. Az „athéni modell” éppen abban volt több a köztársasági modellnél, hogy végigment azokon a fokozatokon, ahogy az elitek hatalmát megtörve minden athéni férfit egyenlő hatalommal ruházott fel.
Ezzel elérkeztünk a mai helyzethez, miért van „demokrácia deficit”? Mert demokrácia az nincs. Mi van helyette? Elit köztársaság, amelyben a „népnek” töltetlen pisztolyt adnak a kezébe, hogy úgy tűnjön, mintha lenne beleszólása a csatába. Ám még ezt is (mármint a választójog látszatfegyverét) eleve hatástalanítja az, hogy korlátozva van a cső hossza és űrmértéke, miközben szándékosan sokkal több céltáblát helyeznek el annál, mint ahány valódi „célpont” létezik. Ez a „pártokrácia”.
Folyt köv.
