Hová mész, ember?

NÉPKÉPVISELET I. RÉSZ

 

Sokan írtak már hasonló címmel tanulmányt a demokráciáról, de nem lenne helyes, ha az eredetieskedéstől vezérelve – csak hogy felfigyeljenek a cikkre – más címet adnék e „dogozatnak”.

 

Ma már egyre többen jönnek rá arra, amit Arthur Koestler több mint 50 éve írt, hogy a politikai pártok hagyományos felosztása jobb-és baloldalra nem pusztán tévedés, hanem közönséges hazugság. Ha tartanánk magunkat ahhoz, amikor ez a fogalom kialakult a XVIII. század végén, világosan látnánk, hogy baloldali az, aki egyre több ember között akarja szétosztani a hatalmat (önrendelkezés, disztributizmus), jobboldali pedig az, aki a hatalmat egy elit, vagy akár egy maroknyi csoport által támogatott diktátor számára akarja fenntartani. Az egyik véglet tehát az anarchisták oldala, a másik a diktátoroké. És azt ma már nem tilos kimondani, hogy a „kommunista” rendszerek diktatúrák voltak.

 

No persze ez csak a logika, pontosabban csak egyfajta logika. A valóság az, hogy a legtisztább esetben (tehát amikor nem nyilvánvaló elsőre, hogy puszta hazudozásról van szó), az ideológiai címkék rendszere inkább az érzelmekre, illetve egyes elkülönülő értékek védelmének indoklására épül. A jobboldal előszeretettel határozza meg úgy önmagát, hogy „örök értékek” védője, a baloldal erre azt mondja, hogy ő az „esélyegyenlőség” híve. Ez a két öndefiníció (és a hozzájuk kapcsolódó fogalmak, jobboldalon a tekintély, baloldalon az egyenlőség) voltaképpen a konzervatív-liberális ellentétpár meghatározása. Össze is keverik, pontosabban össze is mossák a jobboldalt a konzervatívokkal, a baloldalt a liberálisokkal, holott elvben létezhetne liberális jobboldal és baloldali konzervatív.

 

Legjobb lenne tehát ezeket a fogalmakat száműzni a politikából, de a rendszer működése újra és újra létrehozza az igényt, hogy címkéket ragasszunk magunkra, vagy a másikra. Ez árulja el a lényeget: az egész zűrzavar csak azért van, mert meg akarjuk magunkat különböztetni, nem akarunk közösséget vállalni bizonyos csoportokkal, rettegünk és gyűlölködünk, még ha „szalonképes” formába öntjük is érzelmeinket.

 

De miért? Mitől félünk? Vagy miért gyűlölködünk? Hiszen az emberi társdalom, azon belül persze a „szabad elhatározás alapján szerveződő” társadalmak (amiknek a „demokratikus” országokat lehet némi eufemizmussal nevezni), pont arra épülnek, hogy minden egyéni különbség ellenére mindenkinek joga van beleszólni a közösséget érintő kérdésekbe.

 

A válasz persze messzire nyúlik, mégis egyszerűen összefoglalható: mindenkit ért már közvetve vagy közvetlenül valamilyen igazságtalan megkülönböztetés, vagy akár erőszak, és ennek elkövetői jól behatárolhatóak a számára, vagy legalábbis úgy tűnik. Tehát ilyenek vagyunk, ha „szabad elhatározás alapján” akarjuk felépíteni a közösségünket. De akkor miért ragaszkodjunk ehhez? Miért nem vezetünk be valamilyen diktatúrát, miért nem hozunk létre világkalifátust, ahol nem emberi, hanem isteni (vagy urambocsá „tudományos”) szabályok irányítják a társadalmat? Miért nem jó az nekünk, ha megmondják, mit tehetünk, mit gondolhatunk Isten (vagy a „tudomány”) szerint?

 

Mert nem Istennel, és nem a tudománnyal van baj. Azokkal az emberekkel van baj, akik azt állítják, hogy ők tudják a legjobban, mit gondol Isten, vagy mit állít a tudomány. És bármerre nézünk időben, vagy térben, világos, hogy csak elvétve voltak olyanok, akiknek igaza lehetett. Ezek szerint az emberiség számára nincs más út, minthogy kinlódjon a végletek között, és soha ne legyen olyan társadalom, amiben valóban szabad elhatározás alapján szövetkezve dönthetünk közös ügyeinkről?

 

Hát jó, akkor ennek a cikknek itt van vége. Ami ezután következik, az már csak lábjegyzet.

 

***

 

Talán a kezdeteket érdemes az „athéni modellben” keresni. Igaz, ez is hosszú folyamat eredménye volt, és máshol is voltak hasonló kísérletek, de alighanem itt a legkönnyebb tetten érni a lényeget, és általában ez a legismertebb.

 

Az „athéni modell” lényege nem a közös döntéshozatal volt, hanem a törvény előtti egyenlőség. Na persze tudjuk, se a rabszolgák, se a nők, se a nem athéni születésű férfiak nem vehettek részt benne, de ezt elég nevetséges lenne számon kérni egy olyan korszakon, amikor nem csak a tévét nem ismerték, de a szügyhámot sem. Ez inkább mentség azoknak, akik „a fejlődés csúcsán állva” szembesülnek azzal, hogy bizony a mai „demokráciák” több sebből bűzlenek. Lukács Györgynek volt egy mondata, amiért Sztálin nagyon megharagudott rá: „Igaz, hogy a marxizmus a filozófia Himalája, de a Himaláján ugráló egérke nem nagyobb a síkság elefántjánál”.

 

Miért fontos az „athéni modell”-ben a törvény előtti egyenlőség? Az mindenki számára világos, hogy ez az elv ugyanazt mondja ki, amit a „polgári társadalmak”, úgy, hogy megvalósul a Montesquieu által megfogalmazott „hármas tagolás elve”: a hatalomban külön kell választani a törvényalkotó, végrehajtó és ellenőrző hatalmat. Az, hogy a népgyűlés volt a „legfelsőbb bíróság”, egyben minden polgár védelmét is jelentette bármilyen túlkapás ellen. Leszámítva magának a népgyűlésnek a túlkapásait, de erről majd kicsit később. Ha egy multihellén rabló milliomos el akart hallgattatni egy szegény, ám az igazsághoz ragaszkodó athéni férfit, akkor vagy elég jó szónok volt hozzá, vagy lefizette, vagy meg kellett öletnie. Ám az utóbbi két eset nem maradt észrevétlen. Ez a fajta törvény előtti egyenlőség egy kicsit más, mint amit mi ismerünk. Persze azért is más, mert a korabeli média maga volt a népgyűlés. És persze az Agóra.

 

A törvény előtti egyenlőségből adódó ellenőrző szerep azonban nem csak erre korlátozódott. És ők ezt még csak nem is tudták olyan szépen megfogalmazni, mint mi, mert még nem élték át azokat a rossz példákat, amiket mi naponta. A legfontosabb ellenőrzés ugyanis a népgyűlés önellenőrzése volt.

 

A mai, montesqueiu-i „polgári köztársaságok” világában arra hivatkoznak, hogy az állampolgár számára az „ellenőrző hatalom” a független bíróság. Ezzel azonban az a baj, hogy egyes politikai kérdésekben nem illetékes, egyáltalán nem független, és hogy nem kötelessége hivatalból ellenőrizni a parlamentek működését. A parlamentet hivatalból csak önmaga ellenőrizheti, ehhez igénybe veheti az Alkotmánybíróságot. De ennek nincs joga arra, hogy magától ellenőrizze a parlamentet, és csak jogilag szabad véleményeznie a törvényjavaslatokat. Csakhogy az „ellenőrző hatalomnak” nem pusztán ez lenne a feladata. Az ellenőrző hatalomnak nem csak, sőt nem is elsősorban a parlamentet kellene ellenőriznie, hanem a végrehajtó hatalmat, méghozzá nem pusztán jogi szempontból. Csak egyet emelek ki: legfontosabb feladata az lenne, hogy folyamatosan figyelje, a „végrehajtó hatalom” végrehajtja-e azokat a feladatokat, amelyeket vállalt, vagy amelyekkel a törvényhozó hatalom megbízta, vagy éppen ellenkezőleg, elszabotálja azokat, vagy valami egészen mást csinál. Erről sehol a világon nincs szó, utoljára II. Rákóczi Ferenc tett valami hasonlót, de az ő kísérlete eleve kudarcba fulladt amiatt, hogy egyedül ő tudta, mit kéne csinálni, hiszen még Montesquieu sem élt.

 

Az „athéni modellben” mindez együtt megvolt, csírájában és kezdetlegesen, a hozzá szükséges hivatalnokokkal, akiket naponta sorshúzás szerint választottak meg a feladatra, vagyis viszonylag olajozottan működött. Miért bukott el az „athéni modell”? Mert az embereknek elegük volt a politikából. Hiszen már akkor is sokan voltak, akik csak azért szólaltak fel, mert szerették, ha sokan hallgatják őket. Ez gondolom ismerős a blog írók, vagy fórumozók számára. Közös hibánk. Másrészt mert a győzelem mámora (perzsák fölött, stb.) nagyhatalmi ábrándokat keltett a városban. A harmadik, és legfontosabb ok az, hogy a „megnyert szövetségesek” (akiket ugye leigáztak) között nem akarták kiterjeszteni a demokráciának ezt formáját, hiszen milyen jogon szólnának bele Athén belügyeibe.

 

Így aztán az egész demokrácia akkor működött a legjobban, amikor 1 év megszakítással 15 éven keresztül Periklészt választották sztratégosznak, vagyis diktátornak. Ez már majdnem olyan, mint ami manapság van, két különbséggel: a „köztársasági elnököt” minden évben újra kellett választani, és közben a népgyűlés önellenőrző szerepe megmaradt.

 

Ez a pozitív időszak azonban csak még formálisabbá tette a demokráciát, az embereknek van jobb dolga is, mint folyton politizálni, s miután Periklészhez hasonló bölcs vezető nem akadt többet, a csodálatos kísérlet, mint egy torony összeomlott, és maga alá temette Athént.

 

Periklész szerepe azonban tanulságos, mert bár Rómában alapvetően másképp alakult ki a mai társadalom tulajdonképpeni előképe, a köztársaság, ők már abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy tudták, jó, ha van személyes felelősséggel tartozó vezér. Bölcsen azonban mindjárt kettőt is alkalmaztak belőlük, a visszaélések elkerülése végett két konzult választottak minden évben. Nem úgy, hogy volt egy főkonzul, meg egy helyettes, hanem két egyenrangú vezetőt. Mintha ma két miniszterelnökünk lenne, mondjuk egy Gyurcsány Ferenc, meg egy Orbán Viktor, és csak azt tehetnék, amit mind a ketten jónak tartanak. (Érdekes lenne.)

 

Ennek az előzménye a sikeres spártai „kettős királyság” intézménye lehetett, ami a Római Köztársaság megalakulásakor a görög világ legfőbb politikai-katonai tényezője volt. Ám a rómaiak továbbléptek ezen, s némi gágogás után bevezették a néptribun intézményét, ami nem hordószónokot jelentett, hanem egy komoly politikai szereplőt: a nép képviselőjét. Vagyis az „ellenőrző hatalom” megszemélyesítőjét. Majdnem olyan lehetett, mint nálunk a köztársasági elnök, csak komolyabb.

 

Rómában persze azt is felismerték, hogy világgazdasági válság idején nem nemzeti csúcsot kéne összehívni, hanem célszerű választani egy diktátort, de csak meghatározott időre és meghatározott jogkörrel. Mint láttuk, ebből lett a „jogállami zsarnokság”, azt hiszem, Szekfű Gyula a szocializmushoz hasonlította ezt a rendszert.

 

A modern, polgári rendszerek tehát átvették a demokráciából azt, hogy van valami, amiben minden „állampolgárnak” joga van szavazni, de hogy ne legyen demokratikus, köztársasági államformát hoztak létre. Ebből aztán sikeresen kizárták a nép képviseletének (ellenőrző hatalom) minden formáját, a csak formálisan független és tevékenységében korlátolt intézmények (független bíróság, Alkotmánybíróság) létrehozásával. Egy köztársaság ugyan elvben lehetne demokratikus is, ha a társadalom tagjai valamennyien azonos befolyási körrel rendelkeznének, vagyis „egyenlőek” – ez kezdetben igaz volt az USA-ban, amikor még a kontinens belakásáról volt szó – ám ha a társadalom kitermeli a másoktól függő rétegeket, nevetséges feltételezés, hogy az elit köztársasága demokráciát eredményezne. Az „athéni modell” éppen abban volt több a köztársasági modellnél, hogy végigment azokon a fokozatokon, ahogy az elitek hatalmát megtörve minden athéni férfit egyenlő hatalommal ruházott fel.

 

Ezzel elérkeztünk a mai helyzethez, miért van „demokrácia deficit”? Mert demokrácia az nincs. Mi van helyette? Elit köztársaság, amelyben a „népnek” töltetlen pisztolyt adnak a kezébe, hogy úgy tűnjön, mintha lenne beleszólása a csatába. Ám még ezt is (mármint a választójog látszatfegyverét) eleve hatástalanítja az, hogy korlátozva van a cső hossza és űrmértéke, miközben szándékosan sokkal több céltáblát helyeznek el annál, mint ahány valódi „célpont” létezik. Ez a „pártokrácia”.

 

Folyt köv.

 

MARX-MESÉK

 

Karl Marx életművéről minden lényegeset elmondtak már. Csak az nem fog kiderülni soha, amire csupán egyetlen utalást találtam valahol, hogy milyen meséket mesélt a lányainak. Pedig valahol azt olvastam, hogy amikor a lányaival sétált, hosszú, folytatásos meséket talált ki, amik hol viccesek, hol kalandosak, hol meghatóak voltak. Ám, hogy miről szóltak, vagy milyen tanulságokkal szolgáltak, akkor se tudnánk, ha a lányaival, vagy magával Marxszal beszélhetnénk, az ilyesminek nagy részét elfelejti az ember. Kétlem, hogy a nagy filozófus lejegyezte volna őket.

Így hát nyugodtan játszhatunk. Lehetséges, hogy a mesék teljesen eredeti történetek voltak, azokat semmiképp sem tudjuk „rekonstruálni”. Ki tudná kitalálni, miket mesélt Terry Jones, ha csak a Monthy Pyton filmek maradtak volna fent. Az azonban valószínű, hogy néha ismert meséket is feldogozott. Erre a kalandra hívom az olvasókat, hogyan mesélte volna el Karl Marx azokat a meséket, amiket abban a korban a gyerekeknek meséltek.

 

--------------------------------------------------------------------------------------

 

A szamárbőr

 

            Hol volt, hol nem, volt egyszer egy szegény fiú, aki a szent Kínai birodalom legszegényebb tartományában született. Korán árvaságra jutott, így aztán nekiindult a világnak, szerencsét próbálni. Hallotta a világot látott idősektől, hogy napnyugat felé gazdag városok vannak, fényűző paloták, s aki ügyes és szorgalmas, mint minden kínai, boldogan élhet az élet végéig.

 

            Nekiindult hát, s az út nem volt könnyű. Amikor már majdnem elért a Nyugat kapujába, úgy érezte, nem bírja tovább. Ha elmesélném mindazt a fájdalmat, amit a szegény vándor átélt hosszú útja során, ti magatok is megöregednétek közben, s még akkor sem lenne képességetek, hogy átéljétek a sok szenvedést, amin keresztülment.

 

            Már-már ott tartott, hogy inkább önkezével vet véget az életének, amikor elvetődött egy piacra. Illetve, magára a piacra be se tette a lábát, hiszen egy fillérje sem volt, amin vehetett volna valamit, a piacon koldulni pedig veszélyes foglalatosság. De azért legalább messziről nézte, milyen csodálatos kincseket árulnak egymásnak az emberek.

 

            Ahogy egy romladozó, sötét ház mellett elhaladt, valaki megszólította.

            - Miben állhatok szolgálatodra, oh nagyúr? – kérdezte a furcsa idegen, akinek turbán volt a fején.

            - Én nagyúr? – kérdezte csodálkozva Xiang, - Hiszen én szegényebb vagyok a sírok közt matató férgeknél, jóember.

            - Tévedsz, fiatal barátom. – mondta az arab, - De amiért jó embernek neveztél, odaadom neked utolsó portékámat, amit silány külseje miatt nem vett meg senki. Pedig ez a legértékesebb mind közt.

            - Ne fáradj, barátom, nincs egy fillérem sem, hogy megalkudjak veled. – mondta Xiang.

            - Nem is pénzért adom.

            - Talán bolond vagy, tiszteletre méltó vénember, hogy ingyen adod a portékádat?

            - Amiért tiszteletre méltónak neveztél, pedig lehet, hogy bolond vagyok, már biztos, hogy neked hagyom itt, akkor is, ha nem viszed el.

            - Mi ez? – kérdezte a fiú.

            - Egy szamárbőr. Csak a Magasságos tudja, milyen régi. Azt mondják, még senki nem merte kipróbálni, pedig varázsereje van.

            - Egy szamárbőrnek? Milyen varázsereje lehet egy vacak szamárbőrnek?

            - Én nem tudom, mert magam sem mertem kipróbálni, de azt mondják, minden kívánságot teljesít.

            - Megbocsáss, és a Magasságos növessze bokáig a füledet, nagyuram, de ugye nem tartasz olyan ostobának, hogy ekkora butaságot elhiggyek?

            - Nem tartalak ostobának, fiam, és köszönöm, hogy hosszú életet kívánsz nekem, de remélem, hogy életem a Mindenható Allah számára kegyes dolgok között van, s akkor ér véget, amikor Ő akarja. Ám ennek a szamárbőrnek nem ez az egyetlen tulajdonsága.

            - Hát akkor mi, nagyapó. – kérdezte Xiang.

            - Minden kívánságodat teljesíti, ameddig csak akarod. De amikor hazudsz, összébb megy. És akkor halsz meg, amikor a szamárbőr elenyészik.

            - No ez érdekes, - mondta Xiang, - de hát minek hazudna valaki, amikor jól megy sora.

            - Én ezt nem tudhatom, fiam, mert Allah előtt nincs igaz ember. De soha senkinek nem szabad elárulnod, honnan van a gazdagságod, különben minden jó a visszájára fordul.

            S azzal olyan nyomtalanul tűnt el a ház árnyékában, mintha ott se lett volna.

 

            Xiang felvette a bőrt, ami ragadós volt a kosztól, és elindult. Kisvártatva rablók vették körül, hogy adja oda nekik utolsó ingét, és tarisznyáját, különben vérét ontják. Búsan vetkőzni kezdett, de közben ezt mormogta maga elé:

            - Oh, bárcsak ne találkoztam volna ezekkel a rablókkal.

            S abban a pillanatban a rablóknak nyoma sem volt. Elcsodálkozott Xiang. Lehet, hogy mégis varázsereje van az ócska szamárbőrnek? Gondolta, kipróbálja nyomban, s mivel rettenetesen éhes volt, így szólt:

            - De megennék egy fél disznót!

            Abban a pillanatban egy jókora, sült sertés hevert előtte a földön. Gondolkodás nélkül neki esett, s falta, falta, amíg rosszul nem lett. Ám a hasa hamar megfájdult, s nyögve így szólt:

            - Bárcsak ne fájna a hasam!

            S fájdalom, mint a reggeli harmat, elszállt.

 

            Így aztán mire Xiang elért Bécs városába, már gazdag ember volt. Hatalmas sereg kísérte, a s a legszebb palotát választotta magának a királyé után. Nem is lett volna baj, hiszen nem volt sem kapzsi, sem nagyravágyó. Ám a gazdagság nem könnyű teher, mint ahogy sokan hiszik, mert aki gazdag, annak bőven van barátja, de mintha mégis egyedül lenne a világban. Naponta mentek hozzá a tányérlesők, s közben nem látta, hogy a tülekedés során mindig azok szorulnak a sor végére, akik a legnagyobb szükséget szenvedik. Ő csak azt látta, hogy a szamárbőr segítségével mindenkin segíteni tud, aki kér tőle.

 

            Telt-múlt az idő, s Xiang egyre gazdagabb lett, pedig mindenkin segített, akin tudott, s ő maga sem vetette meg a fényűző életet. Ám egyszer csak beállított hozzá egy fura alak.

            - Te vagy-e Xinag? - kérdezte a rongyos idegen.

            - Én vagyok, barátom, miben segíthetek?

            - Tudd meg, hogy a testvéred vagyok, Yuan, akit te galád módon cserben hagytál.

            Nem tudta Xiang, mit mondjon, hiszen kisgyermek kora óta nem is hallott a testvéreiről.

            - Ne haragudj rám, Yuan! Hiszen rég elváltak útjaink, nem is tudtam, hol keresselek. De most mindenért kárpótollak, csak mondd el, mit kérsz.

            Yuan azonban így szólt:

            - Nem kérek én tőled kincset, csak azt mondd, meg, honnan van a hatalmad?

            - Nem mondhatom meg. – felelte Xiang.

            - Akkor örökre légy átkozott, nem vagy a testvérünk. – mondta Yuan, s akkor látta csak Xiang, hogy nincs egyedül, ott volt mellette az egész szegény, ágról szakadt család.

            - Na jó, elárulom. – mondta Xiang. – Út közben találkoztam egy csodatévő szellemmel, aki még őseink életében volt úr az egész szent birodalomban, s ő adta nekem az erőt, hogy mindent jóra fordítsak.

            Megenyhült Yuan, és az egész pereputty, s attól kezdve ők is nyugodtan éltek a fényes Bécs városában.

 

            Hamarosan elérkezett az ideje, hogy Xiang megnősüljön. El is határozta, hogy a legszegényebb kínai lányok közül választja ki a legszebbet, hogy ezzel is segítsen azokon, akik között született. Meg is kerestette a lányt, fényes lakodalmat tartottak, amire meghívtak mindenkit, akit csak lehetett.

            Csodálkozott is a lány, s megkérdezte:

            - Hites uram, magasztos társam, hogy telik neked arra, hogy vendégül lásd a fél világot?

            - Vendégül látnám én az egészet, - hencegett örömében Xiang, - de nem akartam, hogy fennhéjázónak tarts. Tudod, amikor vándoroltam, egyszer kifogtam egy aranyhalat, s az megígérte, hogy minden kívánságomat teljesíti.

            Meg is nyugodott a felesége, és boldogan éltek, békességben.

 

            Történt aztán, hogy amikor Xiang legidősebb fia felcseperedett, nagy zűrzavar támadt a világban. Bécsben is, de mindenhol a környék városaiban nagy felfordulás volt, s úgy alakult, hogy Xiang fiát akarták megtenni bírónak. Mindenki hallott az apja jóságáról, ismerte a fia erényeit, s úgy gondolták, az lesz a legjobb, ha a fiú irányítja az életüket. Csakhogy a felfordulás vége rendszerint az, hogy minden fejjel lefelé áll, s ahhoz, hogy a talpára állítsák, össze kéne fogni. Nagy veszedelembe keveredett Xiang fia, ezért ő megint csak a szamárbőrhöz fordult, s azt mondta:

            - Legyen rend, és mindenki békében, és jólétben éljen ezentúl.

            Így is lett, ám a fia megkérdezte az apját:

            - Édesapám, hogyan mentettél meg engem a veszedelemből?

            - Nem én voltam, fiam. Vagy az istenek akarták így, vagy ez az élet rendje. – válaszolta Xiang.

            Nagy boldogság köszöntött az emberekre, s mindenki élte élete szép napjait, nem kellett félni se háborútól, se nyomorúságtól.

            Xiang is boldog volt, sorra-másra születtek az unokái, egyik szép volt, a másik cserfes, a harmadik kétbalkezes, a negyedik tehetséges, az ötödik szófogadó, a hatodik találékony, a hetedik mókamester, s így sorban, mind a száznak volt valami kedves vonása, amiben felülmúlta a többieket, de egyik sem volt irigy a másikra, mert azt a szamárbőr nem hagyhatta.

 

            Amikor aztán a századik unokája is elég nagy volt már, hogy beszélgessen Xianggal, sokat játszottak együtt. Xiang már nagyon öreg volt, legalább 120 éves, de mindent megtett, hogy a kis Xiyang nevetését hallja. Egyik délután aztán a kislány cicája elveszett, s csak nagy sokára került elő a maradványa, mert egy kóbor róka fogta meg. Nem tudta ezt a lány, s mindenkit kérdezett, mi lett a cicával, de senki nem merte megmondani az igazat. Végül a nagypapáját is megkérdezte, aki azt mondta neki:

            - Ne félj, kicsi Xiyang, a cicádnak nincs semmi baja, csak elment barátokat szerezni Macskaországban.

 

            A kislány meg is nyugodott, ám Xiangot bánat fogta el. Eszébe jutott a turbános alak, s sietve levitette magát a titkos pincéjébe, ahol a szamárbőrt őrizte annyi éven át. Akkor látta csak, hogy a bőr, amit valaha felszögezett a falra, akkorára ment össze, mint egy babaruha, amit száz éven át minden nap kimosnak. Egy szál szögön fityegett, s már szinte arra se lett volna elég, hogy egy szúnyog beleköltözzön, ha a szúnyogok ilyesmire adnák a fejüket.

            Elszomorodott erre Xiang, de aztán eszébe jutott, hogy soha nem hallott olyan emberről, aki ilyen szép kort megélt volna, mint ő, nemhogy olyanról, aki ilyen hosszú életet boldogan és békességben élt volna le.

            Összehívta hát a családját, hogy elbúcsúzzon tőlük, s még egyszer utoljára megkérdezte mindenkitől, mit szeretnének, s teljesítette azokat.

            A családja tudta, hogy Xiang nagyon öreg, és a halálra készül, de mivel szerették, igyekeztek elhitetni vele, hogy még korai a halálra gondolni.

            - Édesapám,- mondta a legnagyobb fia, akit annak idején megmentett a felfordulásban – korai még a halálra gondolnod, hiszen minden áldott nap új reményt ad.

            - Tudom, fiam, hogy jót akarsz nekem, de tudjátok meg mindnyájan, hogy most már egészen biztosan meg fogok halni. Egész életemben hazudtam nektek, mert nem árultam el az igazat, hogy honnan van akkora vagyonom, hatalmam, ami mindenkinek jót hozott. Nem árulhattam el, mert azon nyomban minden az ellenkezőjére változott volna.

            - Édes uram, miket beszélsz? – kérdezte a felesége, aki a szamárbőrnek köszönhetően fiatal maradt, én nem tiltakozott ellene.

            - Tudjátok meg, hogy éppen ezért most sem mondhatom el az igazat, hiszen hiába való lett volna az egész életem, ha most minden a visszájára fordul. Csak egy dolgot tehetek, hogy mindenkinek jó legyen.

            - Mi az, nagypapa? – kérdezte a századik unoka.

            - Az, ha hazudok. – felelte Xiang. – De békesség van a lelkemben, mert boldogságot hagyok magam után, s ezért nem félek a haláltól.

            Ahogy ezeket a szavakat kimondta, nagy füst támadt, s a szamárbőr elenyészett.

 

            Csakhogy Xiang azóta is él, mert most az egyszer nem hazudott.

Motto: „Nem akkor vagyok szabad, ha azt gondolom, amit akarok, hanem ha nem kell azt gondolnom, amit mások akarnak.” (Maximilien de Robespierre után)

 

-------------------------------------------------------------------------------------

 

Én nem utálom Gyurcsányt.

 

Nekem csak az a jelenség nem tetszik, hogy az ellenzék vezetője hónapokon keresztül „fasiszta diktátor” jelzőt kap, mert azt mondja, hogy a kormány hazudik, majd amikor a kormányfő ékesszólóan beismeri, hogy folyamatosan és egyfolytában hazudott, akkor az ellenzék a hibás, mert „utcára viszi a politikát”.

 

Én nem utálom Gyurcsányt.

 

Nekem csak az a kortünet nem tetszik, hogy a kormány és a sajtó szerint mindenki „demagóg” és „populista”, aki a kormány politikáját ellenzi, egy olyan társadalomban, amiről közben azt hitetik el, hogy a ’démosz’ szóból származó demokrácia, és ahol a politikusok mindenki által természetes módon a ’popolo’ szóból eredő „népszerűségre” törekszenek, amikor szavazatokra vadásznak.

 

Én nem utálom Gyurcsányt.

 

Nekem az a magatartás nem tetszik, amikor a hatalmat gyakorló réteg megalapozatlan szegénységgel fenyegeti azokat, akik pusztán igazságérzetből elhatározzák, hogy segíteni akarnak olyan magyarokon, akik – nyilván a saját hibájukból – nem Magyarországon születtek.

 

Én nem utálom Gyurcsányt.

 

Nekem azzal a retorikával van bajom, amikor valaki úgy mentegeti a saját hibáját, hogy mindenkit bűnössé tesz valami más, vagy akár ugyanabban a hibában, aki a szemébe meri mondani, hogy bűnt követett el.

 

Én nem utálom Gyurcsányt.

 

Nekem csak az az érvrendszer nem tetszik, ami azt mondja, hogy egy politikusnak „bizonyos esetekben” kötelessége hazudni. Ugyanis a hazugságnak három fajtája van, ezért szoktak a tanúk úgy esküdni a bíróság előtt, hogy „az igazat, csakis az igazat és a teljes igazságot” mondják. Ezek közül a politikus számára egyedül az a hazugság megengedhető, amikor „bizonyos esetekben” nem mondja el a teljes igazságot. Ám a szóban forgó, konkrét ügy két szempontból is kívül esik ezen a pozitív megítélési lehetőségen, mert egészen pontosan az ellenkezőjét mondták annak, mint ami a valóságban létezett (pl. államháztartási hiány), és a „bizonyos eset” nem az ország érdekeinek megvédése volt, valamiféle külső támadás ellen, hanem pusztán az uralkodó párt hatalmának megtartása.

 

Én nem utálom Gyurcsányt.

 

Nekem csak attól fagy meg az ereimben a vér, hogy a „az ördögi veszedelem fenyegetése”, a „fehérterror” emlegetése elegendő ahhoz, hogy emberek sokasága gondolkodás nélkül igazat adjon annak, aki ezeket a rémképeket a falra festi, s engedelmesen, a miniszterelnök kérésének eleget téve, külföldre vándorol, vagy éhenhal.

 

Én nem utálom Gyurcsányt.

 

Nekem csak az undorító, ahogy felelőtlenséggel lehet vádolni mindenkit, aki azt meri mondani, hogy egy kormány rossz politikát folytat, miközben a kormány mélyen hallgat arról, hogy milyen megállapodást köt nemzetközi intézményekkel, és ezt a felelőtlenséget példamutató politizálásnak kell tekinteni.

 

Én nem utálom Gyurcsányt.

 

Nekem csak abból van elegem, hogy egy ország gazdasági katasztrófáját okozó politikai és gazdasági elit az egyetlen kiutat a saját gazdasági, politikai előnyének fenntartásában látja, és a kormány vezetője hálásan megköszöni a gazdasági körök önérdekvédő támogatását, s mindezt képes „egyedül üdvözítő gondolkodásnak” beállítani, amikor szakértők tucatjai, az érintettek tömegei és a tények mondják, hogy nem így van.

 

Én nem utálom Gyurcsányt, még álmodtam is vele, és ő nagyon kedvesen elmagyarázta, csak nekem, hogy milyen előnyei vannak annak az új bicskának, amit feltalált. Kedves ember. Néha mintha a humorról is hallott volna valakitől. Ez szép. De vajon ha nem utálom, akkor milyen viszonyban is vagyok vele?

MARX-MESÉK

 

Karl Marx életművéről minden lényegeset elmondtak már. Csak az nem fog kiderülni soha, amire csupán egyetlen utalást találtam valahol, hogy milyen meséket mesélt a lányainak. Pedig valahol azt olvastam, hogy amikor a lányaival sétált, hosszú, folytatásos meséket talált ki, amik hol viccesek, hol kalandosak, hol meghatóak voltak. Ám, hogy miről szóltak, vagy milyen tanulságokkal szolgáltak, akkor se tudnánk, ha a lányaival, vagy magával Marxszal beszélhetnénk, az ilyesminek nagy részét elfelejti az ember. Kétlem, hogy a nagy filozófus lejegyezte volna őket.

Így hát nyugodtan játszhatunk. Lehetséges, hogy a mesék teljesen eredeti történetek voltak, azokat semmiképp sem tudjuk „rekonstruálni”. Ki tudná kitalálni, miket mesélt Terry Jones, ha csak a Monthy Pyton filmek maradtak volna fent. Az azonban valószínű, hogy néha ismert meséket is feldogozott. Erre a kalandra hívom az olvasókat, hogyan mesélte volna el Karl Marx azokat a meséket, amiket abban a korban a gyerekeknek meséltek.

 

 

--------------------------------------------------------------------------------------

 

 

Csipkerózsika

 

- Ismeritek Csipkerózsika történetét? – kérdezte Marx a lányaitól.

- Igen. – vágta rá rögtön a legnagyobb.

- Igen, de azért nem biztos, hogy jól emlékszünk rá. – mondta a legkisebb.

- Az lenne a legjobb, ha elmesélnéd. – mondta a középső.

- Na jó, de tudjátok meg, hogy az a mese, amit ismertek, nem volt igaz, én viszont elmesélem nektek az igazit.

 

***

 

     Élt egyszer egy király, meg a felesége, boldogan és békességben egy távoli országban. Nagyon jó ember volt a király, bátor és jóságos, határozott és kedves, célratörő és előzékeny, találékony és figyelmes, szorgalmas és tisztelettudó, okos és állhatatos, csak egy tulajdonság hiányzott belőle: a jókedv. Igaz, ez csak azóta volt így, hogy telt-múlt az idő, s még mindig nem született gyermeke.

     Pedig próbálták ám felvidítani a királyt udvari bolondokkal, komédiásokkal, vidám társasjátékokkal, de hiába. Még egy játszóteret is építettek a palotakertben, ahova szigorú rendben mindig máshonnan hozták az országból a gyerekeket játszani, hogy boldog zsibolygásuk mosolyt fakasszon a király arcára, de ettől csak még komorabb lett.

 

     Történt egyszer, hogy egy vénséges vén, vak vándor vetődött a palotába, s mivel király meghagyta a szolgáinak, hogy senki szegényt ne engedjenek el egy kiadós ebéd, meg bőséges útravaló nélkül, a cselédek letelepítették a vándort a konyha előtt. Éppen arra járt a király, s hallotta, ahogy a vándor így szól:

     - Nincs ám nagyobb csapás a gyereknél!

     - Hogy mondhatsz ilyet, te vándor. Ezért börtönben lenne a helyed. Mivel szegény vagy, vak és öreg, menj utadra, de ide többé ne vetődj.

     Elmosolyodott a koldus, s így szólt.

     - Nem én vagyok nyomorult, király, hanem te.

     - Honnan tudod, hogy én vagyok a király?

     - Vak vagyok, de bolond nem. – mondta a vándor. – S hogy lásd, nekem van igazam, segítek rajtad.

     - Te segítesz rajtam? Egy vak koldus, aki fél lábbal a sírban van? Hogyan segíthetnél te a királyon?

     A vándor keresgélni kezdett a köpenye alatt, s előhúzott egy dobozkát.

     - Nesze király, nézz bele. Ettől teljesülni fog szíved vágya.

     A király kinyitotta a dobozt, belenézett, s nagy hahotára fakadt.

     - Tartsd meg, felség. – mondta a vándor, s azzal útnak eredt.

 

     Telt-múlt az idő, s a király nevetése egyre gyakrabban csendült fel. Ám ahogy eltelt egy-két hónap, olyan boldogság kerítette hatalmába, hogy vigadnia kellett az egész országnak. Megtudta ugyanis a párjától, hogy gyerekük lesz.

     Hamarosan készülődni kezdtek a keresztelőre is. Meghívtak rá minden szomszéd királyt, minden előkelőséget, de talán a fél országot is. Hiszen akkor a másik fele már magától eljön. Hanem a király bölcsei figyelmeztették a királyt, hogy hívja meg a tündéreket is, és őket ültesse az asztalfőre, hogy illően megáldják a gyermeket, hogy egész életében boldog legyen. Hanem a vén vándorról megfeledkeztek.

 

     Eljött a nagy nap, megszületett a gyermek, aki olyan szép volt, hogy a király is, meg a királyné is elbizonytalanodtak, milyen nevet adhatnának neki, ami méltó lenne a szépségéhez. Tanakodtak, de sehogyan sem tudtak dönteni. Elhatározták hát, hogy majd a tündérekre bízzák, mindenki adjon egy nevet a lánynak, s amikor a baba elmosolyodik, az lesz a neve.

     Megkezdődött az ünnepség. Végeláthatatlan sorokban álltak az emberek, hogy egy pillantást vethessenek a kisbabára, de végeláthatatlan volt a beszédek és dicséretek hossza is, amivel a papok, királyok és főemberek elhalmozták az újszülöttet, meg a királyi párt.

     No, aztán lassan elérkezett a lakoma ideje is, de előtte következtek a tündérek áldásai.

     Az első tündér így szólt:

     - Légy egész életedben bátor, legyen a neved Csilla.

     A második tündér így szólt:

     -Légy egész életedben jóságos, legyen a neved Aranka.

     A harmadik tündér ezt mondta:

     -Légy egész életedben határozott, ezért legyen a neved Pálma.

     A negyedik ezt mondta:

     - Légy egész életedben kedves, ezért legyen a neved Ibolya.

     Az ötödik tündér így szólt:

     - Légy egész életedben célratörő, ezért legyen a neved Tünde.

     A hatodik tündér így szólt:

     - Légy egész életedben előzékeny, ezért legyen a neved Boglárka.

     A hetedik ezt mondta:

     - Légy egész életedben találékony, ezért legyen a neved Gyönyvér.

     A nyolcadik ezt mondta:

     - Légy egész életedben figyelmes, ezért hívjanak Violának.

     A kilencedik így szólt:

     - Légy egész életedben szorgalmas, ezért legyen a neved Írisz.

     A tizedik ezt mondta:

     - Légy egész életedben tisztelettudó, ezért legyen a neved Virág

     A tizenegyedik ezt mondta:

     - Légy egész életedben okos, ezért legyen a neved Kamilla.

     Hanem ekkor a teremben hirtelen megjelent a vak vándor, senki sem tudta, honnan bukkant elő, s így kiáltott:

     - Rólam bezzeg elfelejtkeztetek! Ezért most megátkozom a gyermeket. Tizenhat éves korodban szúrd meg az ujjad egy rokkával, s azon nyomban halj meg! Ezért legyen a neved Morticia!

     S azzal ahogy jött, nyomtalanul eltűnt.

     Nagy ijedelem lett úrrá mindenkin, míg végre megszólalt a király.

- A te áldásod még hátra van, -mondta a tizenkettedik tündérnek, - kérlek, semmisítsd meg az átkot.

     De a tündér így szólt:

     - Arra nincs hatalmam, de enyhíteni tudok rajta. Ne haljon meg a lány, hanem merüljön száz esztendős álomba az egész palotával együtt. Ezért fogják őt úgy nevezni, hogy Csipkerózsika.

     S mit ad az ég, Csipkerózsika elmosolyodott.

 

     Nagy bánat telepedett a palotára, a vendégsereg búsan hazalopakodott, senki sem akarta a király bánatát mulatozással fokozni.

De azért a bánat nem tartott soká, hiszen ahogy Csipkerózsika növekedett, napról napra több örömet, vidámságot, cserfességet, huncutságot csempészett a palotába, s a király rosszkedve fokról fokra elenyészett.

 

     A gyermek cseperedett, s minden beteljesült, amit a tündérek mondtak. A királyt azonban nyomasztotta a vak vándor átka, s minden titkos tanácsosával, kémével az öreget kerestette, hogy valahogy rávegye, vonja vissza az átkát. Ám minden hiába, a vénembernek nyoma veszett, tán már meg is halt.

     Akkor új ötlete támadt a királynak, kiadta rendeletben, hogy az egész birodalomban minden rokkát szolgáltassanak be a palotába, s ott aztán tűzre vetették őket. Még azt is elérte a király, hogy a szomszédos királyságokból is elvitték a rokkákat, hogy barátságuknak jelét adják, s azok is máglyán végezték.

 

     Elérkezett Csipkerózsika születésnapja. Megint nagy volt a készülődés, de most nem csak a vendégsereg miatt, hanem mert mindenhova őrséget állíttatott a király. Nehogy megjelenjen a vak vándor valahonnan valami rozzant rokkával, hogy beteljesítse az átkot. Minden szobában, minden lépcsőházban, minden udvaron, minden folyósón katona posztolt, hogyha előkerülne a gonosz koldus, azonnal lefoghassák.

     Volt azonban egy réges-régi, düledező torony, amiben akkor jártak utoljára, amikor még sárkányok kóboroltak a vidéken, hogy királylányokat raboljanak. Már azt sem tudták, hol van a feljárata, mindenki úgy tudta, befalazták azt régen.

     Csipkerózsika pedig vidáman ébredt, már napok óta készülődött a születésnapjára, s izgatottan várta, miféle csodálatos ajándékokat fog kapni a nagy napon. Ám mivel a tündérek áldásai miatt valóban jó természete lett, szeretett volna ő is ajándékot adni a szüleinek, de olyat, amire biztosan nem is gondolnak. Törte a fejét, mi lehetne az, feltúrta a régi ládákat, leszaladt a kertbe, virágot szedni, bement a konyhára tanácsot kérni, de csak nem találta meg az igazit. Ahogy jár-kel, bejárja a palota legrejtettebb zugait, egyszer csak talál egy pókhálós faajtót. Megnyitja a kilincset, hát a zár kiesett az ajtóból, annyira rozsdás volt. Belépett, s elindult a lépcsőn felfelé. Nagyon megörült, gondolta, itt a szülei sem jártak, biztosan talál valami régi kardot, sisakot, vagy valami könyvet, ruhát, amivel meglepheti a szüleit. Sokáig tartott a lépcső, de csak felért a végére. Ott aztán nyílt egy kis szoba, ahova egy keskeny, lőrés-szerű ablakon sütött be a nap, ám a szoba megtelt csillogással. A nap éppen ráesett valami tüneményes, pörgő-forgó valamire, ami csak úgy szórta-hányta a fényt.

     A különös szerkezet előtt egy vénséges vén ember ült, azt sem lehetett róla tudni már, hogy nő, vagy férfi, a ráncok úgy össze-vissza szántották az arcát. Kedvesen megszólalt:

     - Szervusz, Csipkerózsika. Biztosan szép nagylány lett belőled.

     - Ki vagy te? – kérdezte a királylány.

     - Én vagyok a rokkás.

     - Az meg mi?

     - Nem láttál még rokkát? – kérdezte a vénség. – Akkor gyere közelebb, megmutatom, hogy kell vele bánni.

     Csipkerózsika, hiszen bátor volt, boldogan odalépett a rokkához, leült, és várta, mit mond a „rokkás”.

     - Tedd a kezed az orsóra. – mondta, s meg is mutatta, mi az. – Most fogd meg a kezeddel a fonalat, s lábaddal pedig hajtsd meg a pedált.

     Csipkerózsika izgatottan kezdett neki a munkának, ám ahogy a kerék megindult, megrántotta a kezét, amivel a fonalat tartotta, s abban a pillanatban megszúrta az ujját.

 

     A király éppen a feleségétől tudakolta, nem látta-e a kislányukat, amikor egyszer csak tátva maradt a szája, s elaludt. De elaludt az asszony is, meg az öltöztető nő is, a szabónő, aki éppen cérnát akart fűzni a tűbe, s elaludtak a katonák, a vendégek, de elaludt a szakács, meg a kukta is, még a tűz is kialudt. Az udvaron is elaludt mindenki, a lovak, kutyák, macskák, még a galambok is levegőben. Elaludtak az egerek, a pillangók, de a legyek is. Csak a vén vak vándor nem aludt el, hanem kereket oldott.

 

     Lassanként mindent belepett a por, s valahogy a levegő is megállt. A palotát, meg az egész udvart benőtte a csipkebokor, s ahogy terjedt, hatalmas, áthatolhatatlan erdő kerekedett belőle, amerre a szem ellátott. Nem is járt arrafelé senki, mert még a vadállatok se tudtak átjutni a tövises rengetegen.

 

     Történt pedig eközben, hogy mivel a sok király, akik elmentek Csipkerózsika születésnapjára, nem ment haza, s az értük küldött követek sem tudtak eljutni a palotáig, no meg a király alattvalói is hiába várták, hogy a király megmondja, mit kell tenniük, az emberek lassan arra az elhatározásra jutottak, hogy maguknak kell intézni a dolgaikat. Sokáig tanakodtak, vitatkoztak, mitévők legyenek, honnan kerítsenek új királyt. De nem volt senki, hiszen a főemberek is mind elmentek a születésnapra. Meg aztán szerették is a királyaikat, mert kivételesen mindegyik nagyon jóságos volt a néphez, így aztán nem is tartották volna illendőnek, hogy maguk közül válasszanak helyettük másikat. Mit volt mit tenni, sorban, mindenütt kikiáltották a köztársaságot, hogy addig is, amíg a király hazaér, valahogy rend legyen az országban. Nem is volt köztük torzsalkodás, hiszen mindenki magának dolgozott, s amije fölösben volt, azt elcserélte a másikkal valamire, aminek hasznát veheti, hiszen nem volt senki, aki adót szedett volna tőlük. Nem voltak sem urak, sem gyárosok, sem bankárok, s így mindenki egyre jobban élt, s volt ideje arra, hogy mindenféle szerkezet találjon ki. Lassan már nem is lovon, vagy gyalog jártak, hanem vasparipákon, amikhez vas utakat építettek, s ha jól emlékszem, még szárnyas gépezeteket is kitaláltak, amivel a levegőben lehetett utazni.

     Így kellett lennie, mert egyszer csak egy fiú a levegőből észrevette, hogy a nagy, áthatolhatatlan csipkefa erdő közepében egy palota áll. Olyan régen elmentek már ugyanis a királyok, meg a főemberek, hogy már senki nem is emlékeztek rájuk, s el is felejtették, hogy valaha királyságban éltek.

     Az a fiatalember, aki egy repülőmasinával felfedezte a palotát, elmesélte a dolgot a barátjának, s kieszelték, mitévők legyenek. Az erdőn átjutni lehetetlen volt, hát azt találták ki, hogy szerkesztenek egy ernyőféleséget, s azzal a fiatalember kiugrik a gépezetről a palota fölött, s úgy ereszkedik le. Először persze gondosan kipróbálták, hogy beválik-e az ötlet, de aztán megnyugodtak, mert egy vénséges vén ember, aki pedig nem látott, azt mondta nekik, hogy ő már olvasott ilyen készülékről egy ősrégi könyvben, s bizony annak működnie kell.

     Így aztán a két fiú felszállt a gépezettel az erdő fölé, s aki felfedezte a palotát, a fura vászon ernyővel kiugrott a levegőbe, s szépen lesiklott az égből. Egyenesen a torony tetejére, ami kilátszott a csipkeerdőből. Bátor legény volt, de okos is, és ahogy a lesikló vászon ráakadt a toronyra ő annak kötélzetén lecsimpaszkodva leereszkedett. Ám az ablak kicsi volt, sehogy nem fért be rajta, de belátni belátott. Nagyot dobbant a szíve, mert egy gyönyörű lányt látott aludni odabent, egy rokka mellett a földre borulva. Megijedt először, hogy halottat lát, hiszen hogyan lehetne élő ember ennek a rengetegnek a közepén, de hát kicsi volt a szoba, nem volt messze a lány, ezért halotta, milyen édesdeden szuszog.

     Nagy üggyel bajjal leereszkedett a torony oldalán a vastagabb ágakba kapaszkodva. Szúrták ugyan a tövisek, de előre látóan vitt magával karbolsavas kendőt, mert náluk már az orvostudomány is nagyon fejlett volt. De nem is igen figyelt a tövisekre, mert csak a gyönyörű lány arca lebegett a szeme előtt.

     Ahogy leért, elővette bozót vágó kését, ami olyan ügyes szerszám volt, hogy nem csak kés volt, hanem mindenféle hasznos dolog is volt a nyelébe építve, s valahogy bejutott a palotába. Nagyra kerekedett a szeme, mert mindenhol alvó embereket látott, akik valami furcsa pózba merevedve, jóízűen szuszogtak. De aludtak az állatok is, még a levegő is álmosító volt. Nagy nehezen megtalálta a toronyba vezető ajtót, s sietve felszaladt a toronyszobába. Illemtudóan belépett, s szólongatni kezdte a lányt, de az csak aludt, mintha az lenne a dolga. Közelebb lopózott, kicsit letörölgette róla a port, s gyönyörködött az arcában. Simogatta a haját, arcát, hátha fölébred, de semmi. Gondolta magában, leviszi az udvarra, s valahogy kivágja magát az erdőből, és hazaviszi a lányt, egyszer csak felébred. Ám ahogy a karjába vette, olyan közel került hozzá az arca, hogy a szájuk majdnem összeért, s a fiú nem tudott ellenállni, így aztán megcsókolta az alvó lány ajkát. Ebben a pillanatban felébredt a lány, de nem csak a lány, hanem felébredtek a falon a legyek, a levegőben a galambok, az egerek, macskák, kutyák. Felébredtek az emberek, s vidám csacsogás, nevetés hangja hallatszott mindenütt. A vidámság hirtelen csodálkozásba csapott át, mert senki nem értette, hogy termett ott egy szempillantás alatt annyi csipkebokor.

     Csipkerózsika pedig felébredt, s megkérdezte:

     - Ki vagy te, királyfi?

     - Az mi? - kérdezte a fiú, de hirtelen eszébe jutott, hogy az iskolában tanult a királyokról, s így folytatta: - Nem vagyok én királyfi, hiszen királyok már nincsenek. Én gépeket vezetek, meg iskolába járok, de tudok gitározni is. Ha elvégeztem az egyetemet, hozzám jössz feleségül?

     Sokáig beszélgettek volna még, de a király megtalálta a titkos ajtót, és hangosan bekiáltott:

     - Csipkerózsika! Itt vagy, kislányom?

     S akkor le kellett menni, mindent elmondani, s megkérni a lány kezét.

Nagyon csodálkozott a fiú, hiszen olyan volt a királyi udvar a sok tarka ruhás emberrel, régi fegyverekkel, mintha egy színi előadáson lenne. S ahogy a király, meg a felesége elmesélték Csipkerózsika születésének történetét, megértette mi történt. Ezért aztán így szólt a királyhoz.

     - Felséges király, ha kiirtanánk ezt a hatalmas erdőt, ami körülveszi a palotát, bizony nagyon elcsodálkoznátok. A világban már nincsenek királyok, nemes urak, de még papot is csak elvétve látni. Helyette mindenki vidáman és elégedetten él, rend és békesség van, s senkinek nem kell nyomorognia. Talán jobb lenne, ha megmaradna az erdő, s ti itt maradnátok, élni a saját életeteket. Mert ha megszűnik az erdő, nektek is dolgoznotok kell ám.

     Nagy lárma kerekedett erre, nem is akarták hinni, amiket ez a jöttment suhanc mesél. De akkor a fiú megmutatta nekik azokat a dolgokat, amiket magával vitt, s mivel még soha nem is hallottak olyan dolgokról, amiket most saját szemükkel láttak, kezdték elhinni a hallottakat.

     - Ám az mégse járja, hogy mi itt éljünk, mint valami rezervátumban, fiam. – mondta a király. – Ha dolgozni kell, hát majd találunk valami munkát, aminek más is hasznát veszi.

     Így beszélt a király, hiszen mint mondtam, jó ember volt. Erre aztán a többiek is helyeselni kezdtek, bár nagy lelkesedésről nem volt szó.

     - Ha már dolgozni kell, - folytatta a király – kezdjük azzal, hogy rendbehozzuk a palotát, s utat vágunk az erdőből.

     Így is lett, az urak s úrhölgyek kijöttek az erdőből, s annyira megtetszett nekik az új világ, hogy nem is vágytak vissza a régibe. Csipkerózsika és megmentője pedig tényleg összeházasodtak, s boldogan éltek száz évig, vagy azon is túl.

 

**

 - Édesapám, - kérdezte Marx legkisebbik lánya – mit látott a király a vak vándor dobozában, amitől olyan nagyot nevetett?

- Hát azt én nem tudhatom, – Felelt Marx somolyogva – hiszen nem én vagyok az a király. Csak nem annak néztél? De azért – tette hozzá, látva a csalódottságot a lánya arcán – valamit rebesgettek arról, hogy a dobozban egy furcsa tükör volt, amiben fejjel lefelé látszott a világ, egészen kicsiben, de olyan viccesen, hogy azt senki nem állta meg nevetés nélkül.

MARX-MESÉK

 

Karl Marx életművéről minden lényegeset elmondtak már. Csak az nem fog kiderülni soha, amire csupán egyetlen utalást találtam valahol, hogy milyen meséket mesélt a lányainak. Pedig valahol azt olvastam, hogy amikor a lányaival sétált, hosszú, folytatásos meséket talált ki, amik hol viccesek, hol kalandosak, hol meghatóak voltak. Ám, hogy miről szóltak, vagy milyen tanulságokkal szolgáltak, akkor se tudnánk, ha a lányaival, vagy magával Marxszal beszélhetnénk, az ilyesminek nagy részét elfelejti az ember. Kétlem, hogy a nagy filozófus lejegyezte volna őket.

Így hát nyugodtan játszhatunk. Lehetséges, hogy a mesék teljesen eredeti történetek voltak, azokat semmiképp sem tudjuk „rekonstruálni”. Ki tudná kitalálni, miket mesélt Terry Jones, ha csak a Monthy Pyton filmek maradtak volna fent. Az azonban valószínű, hogy néha ismert meséket is feldogozott. Erre a kalandra hívom az olvasókat, hogyan mesélte volna el Karl Marx azokat a meséket, amiket abban a korban a gyerekeknek meséltek.

 

 

Ali baba és a negyven rabló

 

 

            Élt Bagdadban egy szerény pénzváltó a feleségével, meg a rengeteg gyerekével. A város szélén lakott, ami szinte már nem is tartozott Bagdadhoz, hogy közel legyen a kapuhoz, amin a gazdag karavánok kifelé is, befelé is áthaladtak, és a kereskedők pénzt akartak váltani. Ali papa, mert így hívták a sok gyereke miatt, nagyon becsületes ember volt. Sose váltotta drágán a pénzt, mindig csak annyi hasznot tartott meg magának, amennyiből szerényen eltarthatta a családját. Szerették is a kereskedők, hiszen így maguk is olcsóbban adhatták az áruikat, ezért nagyobb volt a forgalmuk, tehát jobban ment az üzlet. Ali baba és családja is vidáman éltek, s ha nem is voltak gazdagok, nélkülözniük nem kellett.

 

            Történt azonban, hogy egy időben megfogyatkoztak a karavánok, amik ezen a kapun érkeztek a városba. S azok is, akik jöttek, sokallották Ali baba munkadíját. Látszott is rajtuk, hogy szegények, s Ali nem is akart szívtelen lenni hozzájuk. Így aztán egyre szegényebb lett, családja is egyre többet nélkülözött. Ali néha kölcsönkért a testvérétől, Khászimtól, de az egy idő után megelégelte, és azt mondta neki, ne zaklassa többet, inkább menjen és keressen magának más munkát.

 

            Nagyon elszomorodott Ali, de fogta magát, s útnak eredt. Ahogy ment, mendegélt, hamarosan beért a kopár, szakadékokkal teli hegyvidékre, ahova bizony csak délben sütött be a nap. Úgy gondolta, ideje letelepednie éjszakára, tüzet raknia, mert a hegyi szurdokban nagyon hideg volt, ha leszállt a nap. Ahogy készülődött a tűzrakáshoz, egyszer csak lovascsapat közeledését hallotta, ahogy a meredek, sziklás úton óvatosan, de sietősen közelednek. Gyorsan behúzódott egy mélyedésbe, ahonnan jól látta, hogy a nagyjából negyven fős csapat megáll egy helyen, ahol a hegyi út kényelmesen kiszélesedett, és a férfiak, akiknek csak a szeme látszott ki a por ellen védő kendők közül, leszálltak a lovakról. Az egyik, nyilván a csapat vezére, odaállt a sziklafal elé, és elkiáltotta magát:

            - Szézám, tárulj!

            S láss csodát, a sziklafalon kapu nyílt, de nem ám mennydörgő robajjal, hanem szinte hangtalanul, mintha a köveket valami láthatatlan gőzgép mozgatta volna. Akkora volt a kapu, hogy a csapat, lovakkal együtt besétált rajta, majd a hasadék bezáródott, úgy, hogy nyoma sem maradt a bejáratnak.

            Nagyon csodálkozott, Ali, ami hasznos volt, mert így kevésbé fázott. Félt tüzet gyújtani, hiszen nem tudhatta, hogy a különös csapat mikor jön ki a hegy belsejéből. Így aztán moccanni sem mert, mert abban biztos volt, hogyha észrevennék őt, annak rossz vége lenne. Különben is elhatározta, ha törik, ha szakad, megvárja, amíg a csapat elmegy, és aztán bemegy a barlangba.

 

            Így is történt. Másnap, amikor a szurdokban még sötét volt, de az égboltról már eltűntek a csillagok, hirtelen megnyílt a hegy, és a negyven ember előbukkant a kapun. A csapat vezetője megint elkiáltotta magát:

            - Szézám, zárulj!

            S azzal a kapu megint láthatatlanná vált. A lovasok most is óvatosan, de sietősen elindultak, abba az irányba, ahonnan jöttek.

            Amikor már annyira se hallatszott a paták kopogása, mint régi gerendában a szú percegése, Ali óvatosan kémlelve odament a titkos barlang elé, és reszkető hangon így szólt:

            - Szézám, tárulj!

            És a kapu kinyílt! Álmélkodva lépett be a hatalmas barlangba, ami még annál is sokkal nagyobb volt, mint ahogy képzelte a csapat, meg a lovak száma alapján. Ameddig a szem ellátott –és messze látott, mert valahonnan, valami résen beszűrődött a napfény – kincsek álltak halomban. Ali gyorsan odaszaladt a legközelebbi rakáshoz, és sietve annyi aranyat tömött a tarisznyájába, amennyit elbírt. Az arany nehéz, így ez nem volt sok. Gondolta, nem is kell neki több, hiszen egész évben nem keresett ennyit. S már iszkolt is kifelé, nehogy rajta kapja az esetleg visszatérő csapat, vagy észre ne vegye valaki, aki éppen ezen az Allah háta mögötti úton akar Bagdadba jutni.

            Kiment tehát, és annak rendje s módja szerint bezárta a kaput.

 

            Otthon aztán nagy titokban elmondta a feleségének, mi történt. Az asszony nagyon megörült, de mivel okos asszony volt, tudta, hogy óvatosnak kell lenniük. Akárkik is voltak azok az emberek, csak rablók lehettek, hiszen munkával, kereskedéssel nem lehet ennyi kincset összehalmozni. A szultánok, meg a kalifák se munkával keresték meg a vagyonukat. Ezért aztán csak apránként használtak a pénzből, fel ne tűnjön a szomszédoknak, hogy jóra fordult a sorsuk, mert az emberi irigység, és pletyka sok bajt csinált a világon már akkor is.

 

            Telt múlt az idő, s a tarisznya kincs elfogyott. Alinak még mindig nem ment az üzlet, így hát újra rászánta magát, hogy elmenjen a titkos barlanghoz. Természetesen most is elrejtőzött, s bevárta, amíg a lovas csapat megérkezik, és újra eltávozik. Szerencséjére most is ugyanúgy történt minden, mint először. Ali boldogan vitte haza a tarisznya aranyat, mert most sem akart többet elvinni. Hiszen minek vinne haza egy szekérnyit, vagy akár egy egész karavánra valót, amikor nekik ennyi bőven elég ahhoz, hogy boldogan éljenek.

 

            Ám, ahogy múlt az idő, a kincs megint megcsappant. Törte a fejét Ali, mitévő is legyen.

            - Nem jó ez így, asszony. – mondta a feleségének – Igaz, csak annyit veszek el a kincsből, amennyivel a rablók megkárosítottak, de akkor is rablott kincs az.

            Azt a gondolatot elvetette, hogy valahogy elmondja a dolgot a szultán egyik főemberének, hiszen talán őt magát is tömlöcbe vetnék. És a kincs nyomtalanul eltűnne a szultán feneketlen kincseskamrájában. Az eredeti tulajdonosoknak se lehetne visszaadni, hiszen sokan messzi földről jöttek, és a rablók legtöbbjüket kardélre hányták.

            - Mégse jó ez így, hogy csak mi látjuk hasznát a kincsnek. Hiszen a rokonaink se dúskálnak a vagyonban, még a gazdag Khászim is folyton panaszkodik. És mennyi szegény ember van Bagdadban!

 

            Telt múlt az idő, ami sosem hagyja, hogy a dolgok változatlanok maradjanak. Ali visszaadta a kölcsönt a testvérének, igaz apránként, de hiánytalanul. Sőt, nagylelkűen még némi kamatot is adott neki, hiszen sokáig használta a pénzt. Ám Ali testvérének a felesége gyanút fogott. Egy szép ünnepen meglátogatták Aliék házát. Látta az asszony, hogy a ház most is ugyanaz, de szépen ki lett tatarozva. Nem volt hivalkodó, de nem is volt szegény. Látta, hogy a konyhában minden van, ami egy ekkora család, sőt a vendégek ellátására is elég. Nem volt bőség, de megvolt minden, ami kell. És bizony azt is látta, hogy Ali nem sokat dolgozik.

            - Miből telik nekik erre? – kérdezte suttogva a férjét, néhány nap múlva, amikor lefekvéshez készülődtek.

            - Ugyan már asszony! Mi közöd van ahhoz? Örülj neki, hogy végre egy kicsit jobban megy soruk. Hiszen látod, milyen kedvesen látnak minket vendégül, pedig ők maguk is sokan vannak, és nekünk is van pár gyerekünk, hála a Mennybélinek.

            De az asszony csak nem hagyta abba, addig-addig, amíg Ali testvére is tanakodni kezdett.

            - Na jó, majd utánajárok.

            Teltek a napok, az iszlám ünnepek hosszúak, Ali testvére és a családja csak nem akart hazamenni. Alinak kezdett fogyni a készlete, mit volt mit tennie, megint kénytelen volt elmenni a saját, titkos „bankjába”. Éjszaka indult útnak, gondolta, hátha szerencséje lesz, s a rablók nem járnak arrafelé, hiszen az ünnep még a rablónak is ünnep.

            Így is lett, bement a barlangba, kivette a tarisznya aranyat, s hazament. Ám azt nem vette észre, hogy a testvére végig követte.

            Nagy meglepetésére a rokonság még aznap hazament.

 

            Alig, hogy hazaértek, Ali testvére lelkendezve mesélte a párjának:

            - Igazad volt, asszony! Hiszen ennek az Alinak egy kincses barlangja van!

            - Ugye megmondtam, te konok szamár. – korholta a feleség, de nem elégedett meg ennyivel. – Hagyod, hogy az a bamba testvéred dúskáljon az aranyban, amíg mi itt küszködünk?

            Egy szó mint száz, Ali testvére útnak indult a feleségével, és néhány izmos, engedelmes öszvérrel, hogy meglátogassák a barlangot. Természetesen az asszony akarta kinyitni a kaput, érces hangon kiáltotta:

            - Szézám, tárulj!

            Ám ahogy belépett, életében először elapadt a szava. Ennyi kincset még ő sem tudott elképzelni, pedig másról se álmodozott soha életében. Nosza, nekikezdtek, hogy felrakják a kincset. De mikor már minden zsák megtelt, látták, hogy még a töredékét se tudták összeszedni a rengeteg holminak.

            - Elég lesz ez, asszony. Hiszen ebből hatalmas palotát vehetünk, szolgákat tarthatunk, soha többé dolgoznunk nem kell, de még az unokáinknak sem.

            Ám az asszonynak közben visszajött a hangja, így aztán kiborítottak mindent, guruljon ahova akar, s csak a legértékesebb gyémántokkal kezdték megtölteni a zsákokat, tarisznyákat. Észre sem vették, milyen régóta „dolgoznak”, amikor egyszer csak patkódobogást hallottak. Rémülten próbáltak meg elbújni, de már késő volt. A rablók vezére rájuk ripakodott.

            - Kik vagytok, esztelenek?! Nem tudjátok, hogy nem illik elvenni a másét? – s már éppen ott tartott, hogy kardélre hányja a szerencsétlen tolvajokat, amikor az asszony rimánkodni kezdett:

            - Nagyságos, jó rablóvezér úr! Elismerem, hogy bűnt követtünk el, Allah sújtson le haragjában ezen nyomban, de ha minket megölsz, kincseidet akkor is rabolni fogják.

            - Kicsoda? – dörgött a rablóvezér.

            - Hát az, aki először felfedezte ezt a barlangot. Ha megkíméled nyomorult életünket, a nyomára vezetünk.

            A rablóvezér ráállt. Megállapodtak, hogy megszáll Ali testvérénél egy pár napra, mint zarándok. Khászim pedig valami ürüggyel áthívja magához Alit vacsorára.

            - Rendben van, nagyuram, Allah sokasítsa meg szakálladat, de álruhában gyere ám. – mondta a rablóvezérnek, akinek csak a szeme látszott ki a sok ruha közül. Ahogy ez eszébe jutott, még hozzátette: - De én miről foglak felismerni?

            A rablóvezér feltűrte köpenyét, és megmutatta neki a karját, amin egy különleges sebhely látszott. Majd így szólt.

            - Mivel nem tudhatom, nem vagy-e olyan alattomos kígyó, akinek minden szava hazugság, vedd le derekadról az övedet, és add ide.

            Khászim nagy búsan leoldotta az övét, amin a pecsétje, meg a raktárának a kulcsai voltak, és átadta a rablóvezérnek. Az pedig felakasztotta a barlangban.

 

            Alinak megint vissza kellett mennie a barlangba, mert az adószedők elvitték mindenét. Hát ahogy belép, meglátja az övet, s a pecsétről egyből felismerte, hogy a testvére járt ott. Azt is rögtön tudta, hogy nem magától hagyta ott az övEt, márpedig csak úgy menekedhetett meg a rablók elől, ha megígérte, hogy a kezükre adja testvérét.

            Megharagudott Ali, de aztán arra gondolt, mégse lehet, hogy a testvére ellen forduljon. Ezért aztán megvárta, amikor pénteken kijön a fürdőből, s mint egy útonálló, egy sikátorba vonszolta. Ott aztán volt nagy átkozódás, fogadkozás, bocsánatkérés, sírás-rívás, ám végül is egymás nyakába borultak, és szentül megesküdtek, hogy összetartanak.

 

            A rablóvezér ezenközben erősen készülődött a Khászimmal megbeszélt időre, hogy a terv szerint megszálljon a kereskedő házában. Nem akart azonban egyedül menni, hiszen csak egy rabló tudja igazán, mennyire nem lehet megbízni senkiben, ezért valóban álruhába öltözött, és zarándok helyett kereskedőnek adta ki magát. Rákötött hát a lovakra egy-egy bőrtömlőt, s azokba bújtatta el az embereit.

            Amikor megérkezett Khászim házához, az a búsás fizetség reményében beengedte a kereskedőt, karavánostul együtt. Amikor aztán asztalhoz ültette a vendégét, az megmutatta neki a sebhelyet a karján. Akkor ijedt csak meg igazán Khászim! Hiszen arra sem ő, sem Ali nem számított, hogy a rablóvezér nem egyedül jön. Elvégre harminckilenc marcona alakkal bevonulni még Bagdadban is feltűnő lett volna. Nem tudta, mitévő legyen, a testvérét árulja el, vagy mindkettőjüket halálos veszedelembe sodorja. De aztán rájött, hogy nem tehet mást, valahogy figyelmeztetnie kell Alit, nem csak azért, mert a testvére, nemcsak azért, mert megesküdött Allah előtt, hanem mert belátta, hogy egy rablóvezér becsületében csak egy bolond hisz. Amint megölné Alit, ugyanabban a pillanatban sújtana le haragja őrá és egész családjára is.

 

            Ahogy ezt kigondolta, már tudta is, mit fog tenni. A rablóvezér sürgetni kezdte ebéd után, hogy ideje lenne meghívni vacsorára a testvérét. Khászim erre szólt a szolgáló asszonynak, hogy jöjjön, mert üzenetet akar küldeni Alinak. A rablóvezér azonban résen volt, s így szólt:

            - Azt ne gondold, ravasz kutya, hogy valami fortéllyal túljárhatsz az eszemen. Én magam fogom elkísérni a szolgálódat, szerény zarándoknak öltözve, hogy megbizonyosodjam, nem forralsz-e ellenem valami cselt.

            Számított erre Khászim, hát belement. De titokban meghagyta a szolgálónak, hogy csak magának Alinak mondja el az üzenetet, amikor nem hallja senki a házabeliek közül.

            El is ment a szolgáló, a „zarándok” kíséretében, s illedelmesen bezörgetett Ali házába. Amikor aztán magukra maradtak Alival, mindent szóról úgy adott elő neki, ahogy azt Khászim meghagyta:

            - Küldd el apádat ma este a testvéréhez, - mondta Alinak – mert negyven hízott tömlővel várja vendégségbe a ház mögött, amiknek ki kell engedni a levét. Te magad is eljöhetsz, de csak akkor, ha segítesz töltögetni a javát a kancsókba. De nem leszel egyedül. Nagy megtiszteltetés érte gazdámat, Khászimot, mert meglátogatta a jószerencse, akit még soha életedben nem láttál.

            No, tágra meredt Ali szeme, de csak annyit mondott, hogy rendben. Azért csodálkozott annyira, mert hiszen az apjuk már régen nem élt. De ezt a rablóvezér nem tudhatta. Megértette ebből Ali, hogy mi történt! Nosza, fogta a legidősebb szolgáját, beöltöztette szép ruhába, és elküldte Khászimhoz a vacsorára. Maga is útnak indult, titokban, s vitte magával legidősebb fiait.

 

            A rablóvezér megbeszélte embereivel, hogy amikor kavicsokat dobál az udvarra, vágják fel a tömlőket, törjenek be a házba, és mindenkit hányjanak kardélre, akit odabent találnak, persze őt magát leszámítva.

            A rablók szusszanás nélkül várták az estét, aminek leszálltát csak abból sejthették a tömlők sötétségében, hogy elcsendesedett a város, elhallgattak a szárnyasok, s csak a kutyaugatás, szamárbőgés, meg a távoli zörgések zaját hallották.

            Bent a házban megkezdték a vacsorálást, a rablóvezér jóízűen falta a finom ételeket, s gondolta, ráér majd akkor cselekedni, ha a háziak már elálmosodtak, és nyugovóra térnek. Nem is vehette észre, mi történik a ház mögötti kertben. Ali és fiai nem az útról jöttek, hanem a kertek alól, s egyesével odamentek a tömlőKhöz, ki-ki másikhoz. Amikor egy rabló kiszólt:

            - Itt van az idő? – azt felelték:

            - Menekülj, mert Khászim rátok hívta a kalifa a poroszlóit, s már hallatszik is, ahogy csörgetik a kardjukat.

            S amikor a rabló kivágta magát a tömlőből, Ali és a fiai azon nyomban elvágták a torkát, nyikkanni sem tudott. Akinek mégis sikerült kicsúszni a karmaik közül, menekült, amerre látott, hogy a poroszlók kezére ne jusson.

 

            A rablóvezér egyre türelmetlenebbül várta, mikor kezd elálmosodni a társaság. Végül elfogyott a türelme, felállt az asztaltól, s mint akit a természet szólít, elindult a hátsó kert felé. Amikor odaért, megbotlott egy holttestben, s rögtön gyanítani kezdte, mi történt. De már akkor körül állták Ali, meg a fiai, s cseppvártatva Khászim is ott termett.

            Látta a rablóvezér, hogy innen erővel nem szabadul, s így ravaszkodott:

            - Ha engem megöltök, soha többé nem juttok be a barlangomba, mert belülről eltorlaszoltam.

            Hitték is, meg nem is, de mit volt mit tenni, beszélgetésre fogták a dolgot. Azt mondta a rablóvezér, hogy majd ő visszamászik azon a hasadékon, ahol a nap besüt, ők menjenek oda másnap este, amikor a Hold kibukik a hegy fölött a szakadékban, és akkor beengedi őket. Ali azonban így szólt:

            - Nem akarunk mi bemenni a barlangodba, vér tapad a kincsedhez. Annyit vettünk el belőle, amennyi kárunkat te okoztad, úgyhogy nincs több dolgunk egymással. Hanem a testvérem övét csak add ki a kapun, s aztán nincs közünk egymáshoz.

            Szaladt is a rablóvezér, ahogy a lába bírta. De sehogy sem szendvedhette, hogy ezek így túljártak az eszén, s mindenáron bosszút forralt. Aliék pedig feltették a rablók holttestét a lovakra, s kihajtották őket a kertek alatt a vízmosásban. Volt is nagy csodálkozás, amikor a falakon vigyázó őrszem meglátta a fura karavánt! Felbolydult az egész város. Találgatták az emberek, milyen égi csoda, intő jel lehet a gyászos menet oka.

            A poroszlók is kérdezni kezdték az embereket, ki tud a dologról. Végre aztán előállt Ali, s így szólt:

            - Ezek bizony nem lehetnek mások, mint azok a rablók, akik itt garázdálkodtak a város körül. Engedjük ki a lovakat a kapun, majd azok mutatják az utat, hol van a tanyájuk.

            Így is tettek, s a lovak szépen elindultak, kísérteties terhükkel a hegyi ösvény felé.

            Eközben a rablóvezér visszament a barlanghoz, s elbújt odabent, hogy amikor Aliék odaérnek, lesből megtámadhassa őket, s végezzen velük.

            Lassan haladt a menet, hiszen a város apraja nagyja szerette volna látni, mi lesz ebből, de a hegyi úton alig-alig fértek el. Végül aztán megérkeztek, s a lovak is engedelmesen megálltak, mintha hazaértek volna. Ott Ali nagyot kiáltott:

            - Szézám, tárulj!

            S amikor a kapu kinyílt, beszólt:

            - Add ki a testvérem, Khászim övét, amit elraboltál.

            Csodálkozott erre a sokaság, a poroszlókkal együtt, de még jobban csodálkozott a rablóvezér, amikor meglátta a sokaságot. Hirtelen észbe kapott, és látta, hogy úgysem menekülhet, tőrével szíven szúrta magát. Ali pedig így szólt az emberekhez:

            - Itt vannak a kincseitek, amiket ezek a rablók összeraboltak. Nem a ti kincseitek, de a tulajdonosuk már nem él, s mivel a rablók nektek is kárt okoztak, úgy igazságos, hogy szétosszátok magatok között, egyenlően.

 

            - Na és sikerült egyenlően elosztani a kincseket? – kérdezte Marx középső lánya.

            - Ha sikerült volna, most itt tartana a világ?

MI LETT VOLNA, HA…

 

Azt én is tudom, hogy a történelemtudományban nincs helye ennek a kérdésnek: „Mi lett volna, ha…”Ám itt nincs is szó történelemtudományról, csak játékról. Ahogy a festők néha azzal játszanak, hogy hanyatt dőlve, fejjel lefelé nézik a világot, mert ez abban segít nekik, hogy a saját, észre nem vett beidegződéseiket, sokszor a biológia, vagy a gravitáció által belénk oltott „szemellenzőket” észrevegyék, hogy úgy mondjam, átlássanak a saját szemükön.

Ennek a játéknak tehát van valami értelme, csak azt nem szabad közben elfelejteni, hogy játék.

 

--------------------------------------------------------------------------------------

 

Mi lett volna, ha az USA hivatalos nyelve a német?

 

Az államnyelv kérdéséről a szenátusban szavaztak annak idején, s ha jól tudom, egy-két szavazaton múlt, hogy az angol nyelv lett a hivatalos nyelv. Feltételezem, hogy ez a kérdés azért merült fel egyáltalán, mert a nyelvi elkülönöléssel is hangsúlyozni akarták az elszakadást Nagy-Britanniától.

 

A történelem szálai persze kibogozhatatlanok, értelmetlen lenne végig követni az eseményeket egy ilyen hajmeresztő kalandban. Az azonban tagadhatatlan, hogy a nyelvnek, és az általa közvetített írott kultúrának, amibe az adásvételi szerződésektől a tudományos, irodalmi, vagy filozófiai alkotásokig minden beletartozik, tudatformáló szerepe van. Néhány generáció, amelyik az iskolában a német kultúrát szívja magába, anyanyelvi szinten, elég ahhoz, hogy olyan beidegződéseket hozzon létre, amelyek meghatározzák a világ dolgaihoz való sajátosan német-centrikus viszonyulást. Az írott kultúra eleve szelektál: másképp fogalmazzuk meg mi, magyarok a törökökkel való történelmi kapcsolatunkat, mint a törökök, vagy akár az oroszok, vagy a franciák. A nemzeti irodalom más dolgokat hangsúlyoz, más dolgokat állít be értéknek, mint egy ellentétes érdekeltségű, vagy egy semleges beállítottságú irodalom.

 

Ebből kiindulva: nagyon valószínű, hogy az USA nem állt volna az Antante oldalára az I. Világháborúban, sőt Anglia már a titkos támogatásra se számíthatott volna a háború első szakaszábn. De vajon egyáltalán lett volna-e I. Világháború?

No persze biztos, hogy lett volna, hiszen a háború oka nem csak Európa nagyhatalmainak harca volt a világ kincseinek elosztása fölött, hanem hosszú ideje gyűlő nemzeti ellentétek kirobbanása is. De az szinte biztosra vehető, hogy nem akkor, és nem azzal a „forgatókönyvvel” zajlott volna le, ahogy a valóságban. Ha Amerikában már száz éve németül beszélnek, és a német kultúra örökségét érzik a sajátjuknak, még ha társadalmilag más felépítésű is lett volna az ország, mint a Német Császárság, a németek fölény tudata őket is magával ragadta volna, s így az egész fensőbbség érzet még jobban elterjed. Valószínű azonban, hogy éppen ezért nem vezetett volna nácizmushoz. A franciák „gloir”-ja sem vezetett fasizmushoz, mert nagyhatalmi helyzetük miatt nem érezték azt a frusztrációt, ami Németországban az emberiség eddigi legnagyobb tragédiájához vezetett.

Ennek a másik oldala az, hogy ha az USA egyfajta „szabad Németország”-ként kerül ki az amerikai polgárháborúból a XIX. század második felében, és a kontinens belakásával felemelkedik a nagyhatalmak sorába, az európai Németország sem feltétlenül lett volna ugyanaz, mint amit ismerünk. Az USA fejlődését erősen meghatározta a beáramló telepesek sokasága, akik között így is volt sok német. Ám ha Amerika államnyelve a német, nem csak a munkát, megélhetést kereső kisemberek utaztak volna az újvilágba, hanem az üzletemberek, vállalkozók is nagyobb terephez jutottak volna. És az otthon maradottak számára is vonzó lett volna, a „szabad-Németország”, vagyis a belső, háborús uszítás kevésbé lett volna hatékony. De szükség se lett volna rá, hiszen ha a két ország párhuzamosan fejlődik, nagyobb falatot haraphattak volna ki a világ gyarmatosításából, amiben nagy szerepet játszik egy hivatalos, birodalmi haderő, ahogy azt a búr-háború mutatatja.

 

Mindesetre az biztosra vehető, hogy ma nem angolszász kultúrhegemónia lenne a világon, hanem germán. Hogy ennek milyen következményei lennének, nem tudhatjuk, és lehetetlen is lenne mindet felsorolni, de egy biztos: sokkal több betűből álló szavakat kellene kisilabizálnunk az interneten, és a mozik, tévék német filmekkel lennének tele. Valószínűleg nem lennének se jobbak, se rosszabbak az amerikaiaknál, bár a német humornak van egy sajátos oldala, amit nem nagyon szeretek, de az biztos, hogy nagyon mások lennének.

 

Persze a magyar történelem alakulására is rányomta volna bélyegét ez az apró különbség, de nem tudhatjuk, hogyan. Valószínűleg nem lett volna kiegyezés az osztrákokkal, viszont a Habsburg Birodalom szétesése alighanem előbb következett volna be. És az is biztos, hogy nem a Trianon nevű palotában diktálták volna a békekötést. Abban azért szintén biztos vagyok, hogy mi akkor is a vesztes oldalon álltunk volna, akár kitartunk Ausztria mellett, akár az Antante bíztatására megpróbálunk leszakadni arról.

 

Milyen tanulságok vonhatók le ebből a komoly történelemre nézve? Azon az általánosságon kívül, hogy „úgy van jól, ahogy van”, vagy „milyen apróságokon múlhatnak nagy dolgok”? Valószínűleg semmilyen.

MARX-MESÉK

 

Karl Marx életművéről minden lényegeset elmondtak már. Csak az nem fog kiderülni soha, amire csupán egyetlen utalást találtam valahol, hogy milyen meséket mesélt a lányainak. Pedig valahol azt olvastam, hogy amikor a lányaival sétált, hosszú, folytatásos meséket talált ki, amik hol viccesek, hol kalandosak, hol meghatóak voltak. Ám, hogy miről szóltak, vagy milyen tanulságokkal szolgáltak, akkor se tudnánk, ha a lányaival, vagy magával Marxszal beszélhetnénk, az ilyesminek nagy részét elfelejti az ember. Kétlem, hogy a nagy filozófus lejegyezte volna őket.

Így hát nyugodtan játszhatunk. Lehetséges, hogy a mesék teljesen eredeti történetek voltak, azokat semmiképp sem tudjuk „rekonstruálni”. Ki tudná kitalálni, miket mesélt Terry Jones, ha csak a Monthy Pyton filmek maradtak volna fent. Az azonban valószínű, hogy néha ismert meséket is feldogozott. Erre a kalandra hívom az olvasókat, hogyan mesélte volna el Karl Marx azokat a meséket, amiket abban a korban a gyerekeknek meséltek.

 

Aladdin és a csodalámpa

 

    Élt Agrabában egy szegény özvegy, annak volt egy mihaszna fia, Aladdin. Míg anyja a gazdag kereskedők raktárait takarította, ruháikat mosta, vagy a poros, bűzös utcákon járt alamizsnát kéregetve, Aladdin csak hétszámra álmodozott. Gazdag palotákat képzelt, fényes öltözékeket, és rengeteg szolgát, akik mind az ő anyjának parancsait lesték. Aladdin pedig csak járta a világot, képzeletben, és mindenhol nagy tisztelettel fogadták.

    Történt aztán, hogy amikor már serdülni kezdett, édesanyja megelégelte a naplopást, és elvitte a fiát dolgozni. Nem nagyon fűlt a foga Aladdinnak a munkához, s mivel folyton csak ábrándozott, több bajt csinált, mint hasznot. Így aztán kizavarták, hogy vigye el a szemetet a város szélén a szemétdombra.

    Ahogy Aladdin nagy keservesen odaért és kiürítette a kosarát, megakadt a szeme egy csillogó rézgombon. Kiturkálta a rothadó halcsontok és gyümölcs, meg hagymahéjak közül, hát látja ám, hogy egy kopott rézlámpás fogantyújának gombja volt az. Megörült, hiszen az ilyesmiért jó pénzt lehetett kapni a piacon, gondolta, letörölgeti szépen. Hát ahogy törölgeti a lámpást, egyszer csak nagy kavargás, gomolygás támad, s hirtelen előtte tornyosult egy hatalmas szellem. Aladdin alig mert ránézni, de a szellem megszólította:

    - Mit parancsolsz, oh nagyuram?

    - Ki vagy te? – kérdezte Aladdin, igen csak bátortalanul.

    - Dzsinn vagyok, akit egy gonosz átokkal bezártak ebbe a lámpásba, időtlen idők óta. Az a sorsom, hogy bárki, aki megtalálja a lámpást, és megdörzsöli, uralkodjon fölöttem, és én kénytelen vagyok teljesíteni három kívánságát.

    - Szörnyű sorsod van, Dzsinn, de ugye nagy hatalmad is van? Hiszen ha teljesíted a kívánságokat, mindenre képes vagy.

    - Ez így van, gazdám.

    - Hogy lehet, hogy önmagadat nem tudod kiszabadítani?

    - Az átok erősebb nálam.

    - Szóval sosem fogsz felszabadulni alóla?

    - Arra csak egy lehetőség van.

    - Mi az?

    - Azt nem mondhatom el, mert azzal örök rabságba taszítanám magam. De inkább halljam, mi lenne az első kívánságod. Ám vigyázz, csalnod nem szabad, mert akkor a legsúlyosabb átok nehezedik rád.

    Aladdin már szóra nyitotta a száját, de aztán elhallgatott. Eszébe jutott, mennyi mindenről álmodozott már, és ezek közül most csak három válhat valóra. De mi legyen az? Gazdagság? Hát persze, igen, a gazdagság jó. Édesanyjának se kellene többé gürcölnie, és ő is kedvére álmodozhatna tovább.

    Csakhogy a gazdagság önmagában kevés, hiszen a kincset védeni kell, a világ tele van rablókkal, idegen kalifákkal, akik hatalmas és kegyetlen sereget gyűjtenek, hogy elvegyék másoktól a vagyonukat, még az életüket is. És ott van a sok szegény ember. Ha mindenkin segíteni akarna, nincs az a hatalmas vagyon, ami villám gyorsan szét ne olvadna a világban. „Nincs más megoldás”, gondolta, „csak egyet kérhetek”.

    - Legyen minden ember gazdag a földön.

    Nagyot nézett a Dzsinn, de aztán elkomorult a tekintete.

   Aladdinra álom borult, és amikor felébredt, kellemetlenül émelygett a gyomra. Körülnézett, de ameddig ellátott, mindenütt szemét volt. Lassan eszébe jutott különleges kalandja a dzsinnel, és elmosolyodott. „De furcsát álmodtam!” – suttogta maga elé. Aztán az is eszébe jutott, hogy édesanyja nyilván haragosan keresi, amiért ilyen sokáig elmaradt, ezért sietve megindult nyomorúságos kunyhójuk felé.

    Nem volt könnyű megtalálni a hazavezető utat. A szemétdombot, ahonnan elindult, mindenfelől szeméttel végigrakott utak vették körül, és amikor már beért a városba, a bűzös hulladék olyan magasra tornyosult, hogy a házak ki se látszottak. Nagy nehezen megtalálta a saját viskójukat, és ahogy átverekedte magát a szeméten az ajtóig, már el is felejtette, hogy szidásra számíthat. Döbbent csodálkozással hajtotta félre a takarót a bejárat elől, ám az leszakadt, és a kezében maradt. Odabent nem volt senki. Az asztalon, a földön állat csontok, félig megevett sült húsok, valaha incsiklandózóan illatozó mártások és krémek undorító, penészes maradéka, és mindenhol a legfinomabb borokkal félig telt kancsók, amforák,felborult kupák és mocsok. Dühösen fordult ki a putriból, és tört utat magának az irtózatos szeméthalomban a mecsetig. Sehol egy árva embert nem látott, annál több kóbor kutyát, macskát, patkányt, sőt még hiénát is. Alig tudta elhessegetni őket.

    A mecset tövében aztán végre talált valakit. Egy rongyokba bugyolált vak ember feküdt a falnak támaszkodva az árnyékban, és halkan motyogott valamit.

     Aladdin megszólította:

     - Ki vagy, te jó ember, és ha szánod a földönfutót, mondd el, kérlek, mi történt ebben a városban?

     - Honnan jöttél, fiatal barátom, hogy nem tudod, milyen szerencsétlenség történt? A hangodból ítélve még gyerek lehetsz.

     - Itt születtem, de ma, amikor elmentem, hogy segítsek édesanyámnak, elaludtam, Allah ne büntessen érte, és mire felébredtem, nem ismertem rá saját városomra.

     A vak ember a hang felé fordult.

     - Fura dolgokat mondasz, fiam, de nem csodálom, ez a világ mindenkinek az eszét veszi.

     - Mi történt?

     - A legnagyobb csapás, amivel a Magasságos a gyarló emberi nemet sújthatja.

     Aladdin közelebb lépett.

     - Meséld el, kérlek, nagyuram. – Udvariaskodott, hiszen még a koldusban is tisztelte az embert, és az időseknek kijáró tiszteletről sem feledkezett meg.

     - Te megismersz?

     - Nem. Ki vagy te?

     - Én vagyok a kalifa. Vagyis csak voltam.

     - Kegyelmes nagy uram! – kiáltott döbbenten Aladdin, - Mi történt veled?

    - Magam sem tudom. Valami fényes felhő ereszkedett a városra, és egyszeriben mindenki gazdag lett. A putrikból csodálkozás hallatszott mindenhonnan, aztán vidám kurjongatás és mulatozás zaja tört be a palotámba. Elküldtem egy szolgámat, hogy tudja meg, mi történt, de nem jött vissza. Elküldtem egy másikat, de az is elmaradt. Akkor észrevettem, hogy a többiek is erősen megfogyatkoztak, és hirtelen mindegyik szó nélkül faképnél hagyott. Elindultam hát, hogy magam járjak utána, mi történt, és a legszörnyűbb dolgokat láttam, amit szem láthat. Mivel mindenki meggazdagodott, senki nem akart többé dolgozni. A kereskedők bezárták boltjaikat, részben azért, mert már nem kellett eladniuk az áruikat, hogy megéljenek, részben azért mert, féltek, hogy a meggazdagodott emberek hirtelen mindent megvesznek,  és ők hiába gazdagok, nem marad nekik semmi. Az utcákon csak gyűlt a szemét, mivel nem voltak szolgák, akik elvigyék azt a szemétdombra. A hirtelen támadt öröm hamar dühöngésbe csapott át, hiába volt rengeteg kincse az embereknek, már nem kaptak érte semmit, így hát kénytelen kelletlen útra keltek, hogy máshol költsék el pénzüket. Közben sokan összeverekedtek, hogy kinek jusson ló, teve, szamár, öszvér vagy legalább egy nagyobb testű kutya, hogy a vagyonukat azon vihessék, de már alig maradt használható állat, amit befogjanak, mert mind megették.

     - És te hogyan vakultál meg, nagy jó uram? – kérdezte Aladdin.

     - Amikor leértem a piactérre, és láttam a zűrzavart, összefacsarodott a szívem. Kalifa koromban sok szörnyű esetet láttam, amikor a szegény emberek sorsa az egekbe kiáltott, s amikor tehettem, igyekeztem is enyhíteni a legszerencsétlenebbek kínjain. De azt soha nem gondoltam volna, hogy a gazdagság még szörnyűbb világot hoz létre. Felálltam egy roskadt halas pultra, és odakiáltottam az embereknek:

     - Vigyázzatok! Térjetek észre, barátaim! Hiszen nagy öröm ért titeket, már nem kell többé félnetek a nélkülözéstől. Fogjatok össze, és segítsetek egymáson. A vagyonotok megvan hozzá, csak cselekedni kell. Szervezzétek meg, hogy a legbátrabbak elindulnak együtt, hogy olyan távoli városokat találjanak, ahol a kereskedők még kereskednek. A többiek pedig, akik itthon maradnak, fogjanak össze, és menjenek ki a földekre dolgozni. Mások menjenek halászni, vagy gyűjtsék össze a megmaradt nyájakat, és okosan szaporítsák őket, hogy legyen hús az ünnepeken. Most már mindegy, ki volt úr, vagy kivolt szolga, mind egyformák vagytok, hiszen mindenki gazdag. Csak akkor lesz jó sorsotok, ha összefogtok, és dolgoztok!

     Erre aztán nagy ordibálás támadt. Sértegettek, dobálni kezdtek mindenfélével, de akkor az egyik szolgám felismert. Meg akart védeni, hiszen mindig jó voltam a szolgáimhoz, és rájuk kiabált:

     - Nem látjátok, hogy ő a kalifátok?!

     - Nem kell nekünk kalifa! Aki mindenünket elrabolta annak idején! Le vele! – kiáltották az emberek. Szolgámat megragadták, és elhurcolták, ki tudja, mi sorsra jutott. Engem is leráncigáltak, nagy röhögés közepette levetkőztettek, s valami büdös rongyot adtak rám. Aztán megvakítottak, s már azon voltak, hogy felakasztanak a saját palotámban, amikor egy gyerek elkiáltotta magát:

     - Emberek! Karaván halad a város felé!

     Erre mindenki elrohant.

     - És mi lett aztán? - kérdezte Aladdin.

    - A gyerek, aki kiabált, odajött hozzám, megkérdezte, mire van szükségem. Elmondta, hogy nem látott ő semmilyen karavánt, csak így akarta megmenteni az életemet. Megkérdeztem, mivel jutalmazzam meg, mire azt felelte, nincs semmim, ami neki ne lenne, sőt, mivel már szemem sincs, én vagyok a koldusabb. Szívesen velem maradna, de fél, hogyha visszajönnek a dühös emberek, rajta töltik ki haragjukat. Azt kértem, kísérjen ide a mecsethez, hátha erre jár egy jámbor ember, és segít rajtam. De azóta te vagy az első, aki ide vetődött.

     - És mi lett azokkal, akik más városok felé indultak? – kérdezte Aladdin, bár sejtette, hogy a kalifa erre nem tud válaszolni.

     - Nem tudom, fiam, de félek, semmi jó nem származott belőle. Azt javaslom, te se menj a nagyvárosok felé, próbáld elkerülni a dühöngő embereket, mert bajod eshet.

     - De veled mi lesz, jóságos nagyúr?

     - Azt csak a Magasságos Mennybéli tudja, fiam. De magamért nem aggódom, emberhez méltó életet éltem, s ha kutyaként halok meg, akkor sincs okom lázadni Allah akarata ellen.

     Elszomorodott nagyon Aladdin, bár azelőtt csak irigyelte a kalifát, sose hitte, hogy valaha szánni fogja. Nagy bánat vett erőt gyermeki szívén, mert tudta, hogy ő okozta a bajt, pedig csak jót akart mindenkinek. Gyorsan előkereste a lámpását, de aztán megállt. Mit is kérjen másodjára? Hogy tegye a dzsinn meg nem történtté mindazt, ami történt? De belefacsarodott a szíve, ha arra gondolt, hogy visszatér a szegény putriba, ahol édesanyja éhezve, fáradtan, napról napra robotolva tengeti életét. Lehetetlen, hogy ne legyen más lehetőség.

     - Nagyuram, ha csodát tehetnél, te mit tennél, hogy boldogok legyenek az emberek?

    - Erre én nem tudok neked felelni. A bölcs kádit kéne megkérdezned, de amikor meghallotta, mi történt, sietve elzarándokolt Mekkába. Nagy út az, s a eszüket veszített emberek között kétséges, hogy épségben odaér-e.

    Aladdin elfelezte a darab száraz kenyeret, ami reggel óta nála volt, a nagyobbik darabot odaadta a kalifának, aztán elköszönt.

     Szomorúan arra gondolt, hogy visszaadhatná a kalifa szeme világát, de akkor a sok többi emberen is segítenie kéne, akik a nagy tombolásban megsebesültek, vagy életüket vesztették. Annyi kívánsága pedig nincs.

     Ahogy kiért a városból, mindenütt pusztítás nyomait látta. Elindult Bagdad felé, abban a reményben, hátha menet közben eszébe jut valami megoldás. Azt tudta, hogy a helyzet még szomorúbb lehet ott, ahol eddig nagyobb volt a szegénység, de nagyobb volt a gazdagság is, s most nyilván még nagyobb lett a gyűlölet és a vad tombolás. Hiszen nem felejtette el: azt kérte a dzsinntől, hogy mindenki legyen gazdag, az egész világon.

Ám alig ment egy szamárpihenőnyi utat, amikor hirtelen, a semmiből egy vésztjósló alak termett előtte.

     - Add ide a lámpást, fiam. – recsegte kegyetlen hangon az idegen.

    - Milyen lámpást, nagyuram? – kérdezte Aladdin, és a szeme se rebbent, pedig legszívesebben eltűnt volna a levegőben.

    - Ne tégy út, mintha nem tudnád. Én őfelsége, a szultán varázslója vagyok, s már régóta keresem a lámpásomat. Ide vele, és akkor bőségesen megjutalmazlak. Viszont, ha nem adod, birkává változtatlak, és ugye sejted, mi lesz a birkák sorsa, amikor nincs mit enniük az embereknek.

     Aladdin látta, hogy nincs sok esélye a varázslóval szemben, hiába futna, hiszen az repülni is tud. Hogy húzza az időt, megkérdezte:

     - Odaadom, nagy jó uram, de csak akkor, ha megmondod, mire fogod használni.

     - Semmi közöd hozzá, hiszen úgyis elveszem, de mert ilyen nyelves legényke vagy, hát elmondom.

    - Köszönöm, nagyúr. – hajlongott Aladdin, s közben azt leste, nem tudná-e valami gödörbe észrevétlenül beleejteni a lámpást.

     - Először is, ugye tudod, hogy én ismét hármat kérhetek a dzsinntől.

     - Oh, igen, szerencsés nagyúr.

   - Az első kívánságom az lesz, hogy semmi nyoma se maradjon annak a szerencsétlenségnek, amit te ostobán előidéztél.

     - Oh, milyen bölcs vagy te, hatalmas varázsló!

     - Másodszor azt kérem, hogy én uralkodjam az egész világon.

     - Bizonyára úgy lesz a legjobb. – mondta Aladdin, még mindig a földet vizsgálva, s közben kissé arrébb is húzódott egy bűzlő szemétkupac felé.

     - Harmadszor pedig azt kérem, hogy örökké éljek!

     - De hogyan gondolod ezt, magasságos nagy uram? Hiszen már ma se vagy fiatal, száz év múlva nagyon öreg leszel, ezer év múlva pedig még öregebb. Mihez kezdesz akkor az uralommal?

     - Ostoba vagy! – kiáltott rá a varázsló, bár azért elbizonytalanodott. – De mondasz valamit. Azt fogom kérni harmadszorra, hogy örökké éljek, de fiatalon.

     - Bocsáss meg, hatalmas varázsló, én csak egy ostoba gyerek vagyok, de úgy látom, ez már négy kívánság lenne. És azt bizonyára tudod, hogy aki megszegi a szabályt, azt súlyosan megbüntetik a szellemek.

    - Nagy szád van, de számolni tudsz. A végén még felveszlek varázsló inasnak. Elismerem, igazad van. Az első két kívánság közül az egyiket el kell hagynom. De ha az elsőt hagyom ki, és minden így marad, ahogy most van, nem lesz, aki szolgáljon nekem, és akkor a második kívánság nem ér semmit. Ha a másodikat hagyom ki, mit nyerek az örök élettel, meg a fiatalsággal, ha egész örök életemben másokat kell szolgálnom?

    - Mi lenne, ha segítenék neked, nagyuram? Nekem még van két kívánságom, és nagyon szánom-bánom, hogy ennyi bajt idéztem elő az elsővel. Én jóvátehetném a bűnömet, aztán neked már elég a három kívánság, hogy örökre, fiatalon uralkodhass az egész világ fölött.

    - Ez jól hangzik, de honnan tudjam, hogy nem csapsz be? Amilyen agyafúrt legényke vagy, bármire képes lennél.

    - Ne félj attól, nagy uram. Tetszik a gondolat, hogy varázslóinas legyek. De ha nem bízol bennem, fordítsuk meg a sorrendet, először kívánj te, s aztán add át nekem a lámpást.

     A varázsló elgondolkodott egy kicsit, aztán ráállt.

     - Rendben van, de előbb idekötözlek ehhez a szekér roncshoz, hogy el ne szaladj.

Úgy is lett. A varázsló átvette a lámpást, megdörzsölte, s amikor a szellem előjött, elmondta három kívánságát. Hirtelen megfiatalodott, és önelégült mosoly terült szét az arcán.

     - Nesze a lámpás, - adta vissza Aladdinnak a kincset, - de aztán vigyázz, be ne csapj, mert nagyon megbánod. Hiszen most már én vagyok a világ ura.

    Ennek egyelőre nem sok nyoma volt, de Aladdin mélyen meghajolva vette át tőle a lámpást. Megdörzsölte, s aztán így szólt a dzsinnhez:

     - Kedves barátom, szomorúan beismerem, hogy rosszat kívántam elsőre, amivel nagy bajt okoztam. Arra kérlek tehát, hogy semmisítsd meg azt a rossz kívánságot, minden következményével együtt.

     A bűzlő szemét hirtelen eltűnt mindenhonnan, a városból a szokásos emberi hangok szálltak, amik közül világosan kihallatszott Aladdin anyjának, hol kétségbe esett, hol haragos kiabálása, ahogy a fiát kereste.

     - Ezzel megvolnánk, gazdám. – mondta kíváncsian a dzsinn. – Várom a második kívánságodat.

     - Tudja meg mindenki az egész világon, hogy ez a gonosz varázsló a világ ura, aki a szenvedésükért, szegénységükért felelős.

     Hirtelen mintha megváltozott volna a város nem túl távoli hangja. Csend támadt, majd egyre sűrűbb kiáltások hangzottak, és végül monoton kórus vette át a szót:

     - Vesszen a zsarnok!

     A láthatár is mintha megváltozott volna, a távolban porfelhők keletkeztek, amik egyre közeledni látszottak.

     - Áruló! – kiáltotta a varázsló, - Hol vannak a katonáim?!

     - Azok már nincsenek, nagyuram. – szólt mosolyogva Aladdin.

     A varázsló hirtelen mintha ezer évet öregedett volna. Gyűlölettől sziszegve mondta:

     - Csak az vigasztal, hogy ilyen ostoba voltál. Lehettél volna a világ ura, a leggazdagabb ember, vagy kérhettél volna örök életet, de te bután elhasználtad a kívánságaidat, és most szegényen és nyomorultul élheted le az életedet.

     - Tévedsz, varázsló.- mondta a dzsinn. – Mivel te elvetted tőle a lámpát, ő most újra három kívánságot kapott.

     - Ravasz kutya! – hörögte a varázsló. – Kíváncsi vagyok, milyen halált szánsz nekem. – mondta gúnyosan.

     - Veled semmi dolgom, de ahogy a közeledő hangokból sejtem, mások gondoskodnak róla, hogy ne legyen felhőtlen az örök életed.

     - Nos, mit kívánsz utoljára, gazdám? – kérdezte a szellem.

     - Miért utoljára? Mi van az első két megmaradt kívánságommal?

     - Ne légy telhetetlen, Aladdin.- mondta a szellem, de kicsit ő is szomorú volt.

      Aladdin hallgatott. A városból jövő emberek kiabálása egyre közelebbről hallatszott.

     - Siess, gazdám. – mondta a dzsinn.

     - Azt kívánom, hogy ezentúl soha, senki ne legyen más szolgája, te sem.

     A dzsinn nem hitt a fülének. Aztán elmosolyodott, és így szólt:

     - Most már elárulhatom, hogy csak így szabadulhattam meg az átok alól. Köszönöm, gazdám… akarom mondani: köszönöm, Aladdin barátom.

     S akkor nagy szélvész és porfelhő támadt, amely mindenestül elsöpörte a régi világot.

A SÍRKÖVEK LÉLEKTANA

 

 

Amikor katonai temetőt látok, érthetetlen szomorúság és ijedtség támad bennem. Pedig a sok száz, ezer egyforma kereszt, amik alatt gondosan ápolt gyep látható, apró táblákkal, amin csak a név, rendfokozat és két évszám szerepel, kifejezetten szép látvány is lehetne.

 

Persze a temető és a sírok látványa – leszámítva néhány nevetségesen hivalkodó, giccses síremléket – természetes módon ébreszt szomorúságot az emberben. A katonai temető meg pláne, hiszen harag és kétségbeesés motoz az emberben: miért kellett meghalniuk, miért nem lehetett értelmes, homo sapienshez méltó módon „rendezni közös dolgainkat”, miért kellett életet kioltani sokszor felháborító ostobaság, vagyis lényegében a kapzsiság miatt.

 

Pedig ha az ember egy hagyományos, civil temetőben bolyong, bőven találni megrendítő életeket, csecsemők, fiatal lányok és fiúk sírját, akik balesetben, betegségben haltak meg. Ez is szörnyű (mint mindenkinek a halála), de mégis „meghittebb”. Hiszen itt az ember maga alussza örök álmát, nem egy puszta szám, nem egy „ismeretlen katona”, akiből a nevén, rangján és élete két szélső dátumán kívül semmi nem maradt.

 

A kolumbáriumok sem ennyire lehangolóak a maguk bizarr, lakótelepszerű sivárságában, mert ha csak szűk helyen is, de az egyénnek őrzik emlékét, ahová valakik néha művirágot tesznek, és nem egy olyan valakinek, akiről más nem maradt az utókorra, minthogy katona volt.

 

Ha a régi temetési szokásokat nézzük, a hatalmas, kőbe vájt sírkamrákat, vagy a sírkamrák fölé emelt hegyeket, épületeket, kissé zavaró, hogy ennyire közel kerülünk a halotthoz. Van hozzá bejárat. Ha androidok lennék, mint Stanislaw Lem híres könyvében, a Kiberiádában, még kaputelefont is szereltethetnénk a sírra… Nem, ez a fajta temetés, a középkori szerzetesrendek csontkamráival, vagy a római katakombák hulla metropolisaival nekem túl ijesztő. És értelmetlen is: ha a halál meghúzta a választóvonalat valakinek az életében, akkor nekünk is meg kell húzni.

 

Csakhogy a másik véglet, a hamvak szétszórása sokak számára még ijesztőbb. Hiszen azzal az érzéssel kell szembenézni, hogy az, akit szerettünk, semmilyen módon nincs többé, csak a mi lelkünkben. Enyhe vigasztalást adhat a buddhizmus, kereszténység, meg a többi vallás, hogy végleg senki nem szűnhet meg, sőt, a halál után lesz csak igazán az, aki, de vannak olyan pillanatok, amikor egyedül, félhomályban úgy érezzük, még a hívők is, hogy ez csak öncsalás.

 

Így aztán mai napig a legelterjedtebb temetkezési forma a földbe, kolumbáriumba helyezés, mert úgy érezzük, a mi lelkünk kevés ahhoz, hogy otthona legyen annak, akit szerettünk, kell egy „pont” a térben, bármennyire elméleti pont is az, ami az övé marad, még halála után is. Azért is jó ez, mert így nem kell folyton résen lennünk, néha szabad elfelejtenünk azt, akit pedig nem akartunk elveszteni, mert tudjuk, hogy rajtunk kívül van egy hely, ahol ő megmarad, nem fizikai mivoltában, még kevésbé önvalójában, de valahogy valóságosan. Hiszen nem igaz, hogy csak atomokból állunk, az atomokat valami abba a meg nem ismételhető formába rendezte, akinek neve volt, akivel együtt nevettünk, vagy együtt sírtunk.

 

De akkor miért rosszabb egy szép katonai temető, mint a sivár kolumbárium? Mert nincs „teste”. A kolumbárium, vagy a földbe ásott sír egy látható darabja a térnek, egy valóságos anyagból való hely. A katonai temetőben csak egy jel van. Egy jel, amit bárhova le lehetne szúrni, egy kereszt egy névvel, rendfokozattal és két évszámmal. Átverés. A hagyományos sírokon is ott van a jel, ott van a név, ott vannak az évszámok, de van valami több. Ott van egy dombocska, ott van egy kő, ott van a kolumbárium doboza. Van tere, lehet birtokolni, az a hely az elhunyté. Mindegy, mi van alatta, benne, mögötte, hiszen az ember anyaga része a természetnek, az nem érdekes. De van valamije. És akkor ő is „van”. Az én esendőségemtől függetlenül.

 

Ezért kedvesebbek a mégoly giccses családi sírhelyek. Ezért kell a sírdomb, a túldíszített, vagy egyszerűségében hivalkodó síremlék, mert az nem a mienk, hanem az övé.

 

Bár a magam részéről azt szeretném, ha engem hamvasztás után szétszórnának, de ebbe nincs jogom beleszólni, mert ez nem nekem lesz fontos. De hadd nyugtassam meg azokat, akik mostanában rendszerint anyagi kényszerből választják a hamvasztás utáni szétszórást, hogy szép az is. Szüleinknek ez volt a kérése, s ezt mi tiszteletben tartottuk. Én nem is szoktam kijárni halottak napján, meggyújtom itthon a gyertyát. Ám egyszer csodálatos élményben volt részem: a temetőben néhány éve, nyár elején volt egy program. Este, sötétedéskor be lehetett menni, csoportosan, fülemülét hallgatni. Körbejártuk a temetőt, de saját csevegésünkön kívül semmit nem hallottunk. Már kifelé haladva megálltunk a „szórásos” parcellánál, és hirtelen meghallottuk a fülemüléket. És akkor még nekem is az jutott eszembe, hogy igen, jó helyen vannak, hiszen ők mindig hallgathatják az énekeseket. Ugye milyen buta az ember?

 

Befejezésül: én is voltam sírköves, bár csak besegítőként. De ezen felbuzdulva – pusztán játékból – részt vettem azon a pályázaton, amikor József Attila sírját akarták méltó emlékhellyé tenni. Amikor leadtam a „pályaművemet”, legalább száz sír-makettet volt alkalmam megnézni, és nyugodtan ki merem mondani, hogy az enyém után a legjobb terv valósult meg. Nekem egy dolog hiányzik belőle: a síremlék „teste”, de igazából ez sem zavaró, hiszen itt nem hagyományos értelemben vett síremlékről, hanem tulajdonképpen köztéri szoborról van szó. Szép, és felemelő. Az enyém annyival „jobb”, hogy van benne egy játék: „költőnk” itt a rokonaival, édesanyjával nyugszik együtt, s ilyenkor úgy gondoltam, úgy illik, hogy azt a verset válasszam mementóul, ami ezt a helyet leginkább megilleti. Na persze azzal tisztában voltam, hogy nem én fogom megnyerni a pályázatot, hiszen nem csak szakmailag nem lettem volna rá alkalmas, hanem gyakorlatilag sem. Azért egy képet megpróbálok ide tenni a makettemről. Ez elárulja dilettantizmusomat is, de mindenképpen érdekes látvány, mert van benne egy „plusz”. Abból a felismerésből, hogy a sírnál nem „elég” a jel, amin a nevek vannak, hanem kell valami, ami a „testet” adja, kitaláltam egy üvegtálat. Amiben víz van. Ebben fürödhetnek a madarak, de lehet rá kis mécseseket is helyezni. Ha én „odaát” tudnék örülni annak, hogy milyen jópofa sírom van, biztosan valami ilyesmit szeretnék.

 

 https://m.blog.hu/pe/perseverenace/image/S3600081.JPG

 

Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!

(LEF)

 

Jövőre lesz 220 éves ez a jelszó, 20 éves a magyar rendszerváltás, és most Budapest fölött zúgnak a rendőrhelikopterek. Valami elromlott.

 

Persze, ezt már rég tudjuk, hiszen az a jelszó is 160 éves, hogy „világ proletárjai egyesüljetek!”. Nálunk akkor is pont forradalom volt. És ha visszamegyünk a jelszó születéséhez, nem furcsa, hogy rögtön igénybe kellett venni a kor leghumánusabb és legmodernebb kivégzőeszközét a szent cél érdekében? Vagyis lehet, hogy eleve rossz jelszó volt?

 

Hogy lehetne rossz cél ez a három szó? Sehogy, hiszen – legalábbis külön-külön – mindig is hivatkoztak rájuk. Igen, még az egyenlőségre is, bár az csak rövid ideig tartott, egyetlen városállamban, és csak a férfiakra vonatkozott. Szóval a jelszó nem rossz, a baj az lehet, hogy sosem valósult meg. Vannak ilyenek. A megvalósulást már az első pillanattól fogva gátolta sok minden, például az, hogy ezt a jelszót sem vették komolyan, a jelszó kitalálói valójában nem annak megvalósítását tartották szem előtt, hanem egy konkrét célt: a feudális társadalom megszüntetését. Ám mivel ez túl bonyolult, és mint ilyen, jelszónak teljesen alkalmatlan (sőt veszélyes felforgatásnak minősülő) program lett volna, kerestek valamit, ami messze túlmutat a konkrét célon, és senki nem köthet bele.

 

A feudális társadalom megszüntetése a kiváltságok megszüntetését jelentette. Hiszen az öröklött előjogok rendszere határozta meg az egész társadalmat. Joggal érezték úgy 220 éve, hogy ez igazságtalan, és helyette egyenlő emberekből álló társulást kell létrehozni, ahol mindenki a saját szorgalma, érdemei által ér el eredményt. Akkor úgy tűnt, az USA-ban ez már kezd is megvalósulni a gyakorlatban. Azt azonban nem látták, hogy a nemesi előjogok, (és az arra épülő uralmi rendszer) megszüntetése nem hozza létre magától sem a szabadságot, sem a testvériséget, de legkevésbé az egyenlőséget. A törvény előtti egyenlőség hiányosságaira jól világít rá az már szintén nagyon régi vicc: egyenlő joga van a híd alatt aludni a koldusnak és a milliomosnak.

 

Vagyis a három jelszó egymást rontotta le. Hiszen ahhoz, hogy egyenlőek legyünk, szabadság kell, de ahhoz, hogy szabadok legyünk, egyenlőség kell. Robespierre kevéssé ismert mondása rávilágít a két dolog összefüggésére: „Nem akkor vagyok szabad, ha azt teszem, amit akarok, hanem ha nem kell azt tennem, amit mások akarnak”. Ez nem csak jogilag, hanem gazdaságilag is megalapozza a társadalmat: ha szabad vagyok, nincs kizsákmányolás. A harmadik szó pedig mindennek az alapfeltétele: szolidaritás. Ezt jelenti a testvériség. Vagyis azt, hogy nem keresem a saját boldogulásomat mások rovására. Erről aztán végképp nem beszélt senki.

 

Ennyi bevezetés után térjünk rá a tulajdonképpeni témára: mit fog hozni az a globális, pénzpolitikai egyeztetés, vagy egyeztetés sorozat, amit 2008. novemberében indítanak el a világ pénzpolitikai hatalmai? Soros György úgy látszik már tudja, mert könyvet is írt a mostani válság következményeiről. Lehet, hogy nála van a Fekete Péter?

 

Először is nézzük, mi a válság lényege. Azt mondják, az a pénzpolitika az oka, ami a hitelre, mint alapra helyezte a gazdaság működését. Pedig maga a gondolat egyáltalán nem új, már a magyar Széchenyi is írt róla, és a kapitalizmusban mindig is használták, sőt, a szocializmus is átvette bizonyos határok között, és, ami a legfontosabb, tulajdonképpen enélkül elképzelhetetlen a rendszer működése. Vagyis mégsem ez az oka a válságnak. Akkor talán az lehet az oka, hogy a pénzrendszer a korábbi „arany-alapú” gazdaságtól elvált (ezt az USA hivatalosan is deklarálta a hetvenes években), vagyis „fiktív pénz” jött létre, olyan, aminek nincs „fedezete”. Ám ha belegondolunk, ez sem igaz. Az arany csak formálisan volt „fedezet”, igazából nem lehetett vele mit kezdeni már a Bretton Woods-i egyezmény idején sem. A „fiktív pénz” teljesen valódi pénz, hiszen maga a pénz is fikció. Mesterséges dolog, aminek nem az anyaga, hanem a vele szembeni bizalom adja az értékét. Volt társadalom, ahol a pénz szerepét egy kagylófajta töltötte be, és nem volt gazdasági válság. Hogy ez a „fiktív pénz” rendszer most miért mondott csődöt, ahhoz megint csak vissza kell menni a történelemben.

 

Magyarországon a II. Világháború után olyan infláció volt, ami azt hiszem, azóta is egyedülálló a világon. Mi okozta az inflációt? Természetesen tudjuk, hogy egy lerombolt, kifosztott és amúgy is szegény ország gazdaságáról volt szó. Alig volt áru, alig volt munka, nagyon nehezen indult be a termelés. Csakhogy a válság igazi okának megértéséhez azt kell tisztázni, hogyan sikerült legyőzni a válságot. Csináltak egy új pénzt, és azt mondták, hogy ennek a pénznek a fedezete a munka. Nem az arany, amit amúgy is elraboltak az országból. Érdekes módon, a gazdaság villámgyorsan helyreállt, a „fiktív Forint” megállta a helyét. Ehhez azonban fegyelemre volt szükség, pontosabban fogalmazva: kényszerre, amit némi idegen fegyveres jelenléttel diktatúrává alakítottak. Erre azért volt szükség (no nem a diktatúrára, hanem a kényszerre), mert így az embereknek nem volt más választásuk, minthogy elfogadják a Forintot, és ugyanakkor hitelt is adott neki: „nem csak nekem kötelező elfogadni”. A „fiktív Forint” iránti bizalom tehát adva volt. Talán diktatúra nélkül is létrejött volna, hiszen már túl nagy volt a káosz.

Ebből az is kiderül, hogy az inflációt nem csak a háború, nem a termelés elégtelensége okozta, hanem az, hogy a Pengő aranytartaléka megszűnt (elvitték), ezért a nemzetközi pénzpiacon megszűnt létezni. Vagyis a maihoz sok szempontból hasonló „manőver”, a pénz iránti bizalmatlanság okozta vesztét.

 

Ha még messzebb megyünk vissza, látjuk a „nagy gazdasági világválságot”, amit sokan ma is „túltermelési válságnak” tartanak. Akkora lett volna a jólét a húszas években, az I. Világháború után nem sokkal, hogy a megtermelt árut nem lehetett eladni? Nyilván nem. A megtermelt árut azért nem adták el, mert nem volt aki megvegye azon az áron, ami az eladónak elegendő hasznot ad. Miért nem adták el olcsóbban? Erre majd a „megfejtés” részben térek vissza. Miért nem volt vevő? Pontosabban „fizetőképes kereslet”? Az USA-ban azért, mert a korábbi évtizedekben beáramló olcsó munkaerő letörte a fizetéseket, a kistermelői mezőgazdaság megszűnt, a háború után fokozódott a munkanélküliség, vagyis az árukínálatra nem volt elég vevő, ami újabb munkanélküliséget, szegénységet okozott, és mint egy lefelé haladó szerpentinen a gazdaság eljutott a tőzsde csődjéig. A válságra adott reakció szerte a világon a „szocializmus” volt, na nem a Marx-féle. Volt itt New Deal, volt olasz fasizmus és volt nemzeti szocializmus. Mindhárom közös vonása az állami beavatkozás növelése a gazdaságban, amivel a bérből és fizetésből élők létbiztonságát megteremtve megállíthatták a kapitalizmus válságát. Az „állami szociálpolitika” Franciaországban, Nagy-Britanniában is megindult. Persze ezeknek az országoknak volt egy hatalmas tartalékuk, amiről szintén keveset beszélünk ma: a fejlődő világ. Aki nem tudná, Indiában a megélhetési költségek körülbelül ötvenszer alacsonyabbak ma, mint a nem túl gazdag Magyarországon. És már nem India a legszegényebb ország.

Részben ez a folyamat vezetett a rendszer részleges összeomlásához, vagyis a II. Világháborúhoz (nem csak ez, de az emberi őrültség határtalan). Ezután jött létre az igazi „Szép Új Világ”, vagyis a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, stb. rendszere. A „nyugati Föld” látványos eredményeket ért el, nem volt gazdasági válság, az állami, „szocialisztikus kapitalizmus” jól működtette a rendszert. Ráadásul volt benne egy új húzóerő: az ötvenes-hatvanas évek fordulóján meghirdették az új célt: a diktatórikus kommunista rendszereket gazdasági harcban kell legyőzni. Megtörtént. Azzal, hogy ennek mi volt az ára, most nem foglalkozom, de azt meg kell említenem, hogy egyik fő összetevője a tudatos inflációpolitika volt. A „szocialista tömb” egyre kevésbé tudta és akarta függetleníteni magát a globális pénzpolitikától, ahol viszont folyamatos volt az „árspirál”, alacsony szinten ugyan, de évről-évre kitartóan növekvő mértékben. Ennek a tartaléka egyrészt a politikai nyomás volt, amely egybeesett a gazdasági körök akaratával, másrészt természetesen megint csak a „harmadik világ”.

A Szovjet tömb összeomlott, megszűnt a világ hármas tagolása. A „harmadik világ” kifejezés azonban érvényes maradt, de egyre kevésbé lehet földrajzi tagoltság alapján meghatározni, kik tartoznak ide. Los Angeles sikátoraitól kezdve Párizs külvárosán át Budapest belvárosáig számos helyen „üti fel a fejét” az a létforma, amit „harmadik világnak” neveztünk. Már egy ideje beszélnek is a „negyedik világról”, vagyis a nagyszerű kapitalizmus áldozatainak egyre népesebb táboráról. Csak hát a jelző hazudik, mert ahogy a dolgok állnak, egyre inkább csak két világ lesz: a haszonélvezők és az áldozatok világa.

 

Eddig tartott a történelem lecke. Mint láthatják, különösebb összeesküvés elmélet nélkül is nyilvánvaló, hogy a mai helyzet elkerülhetetlen volt. Vannak emberek, akik már húsz éve mondják (ellentétben Soros Györggyel, ő viszont tudja a tutit, mi lesz húsz év múlva), hogy vigyázzunk. Sajnos köztük szép számmal akadtak olyanok, akik valamiféle összeesküvés elmélet talaján álltak, pedig azt még ők is beláthatták volna, hogy bár az ilyesmi valóban izgalmas, még részigazságok is lehetnek benne, de egy ennyire zűrzavaros világot, mint ami az emberiségé, nem tud megmagyarázni. Ám az ő figyelmeztető szavaikon kívül máig érvényben van egy már száz éves figyelmeztetés, aminek a sajátossága, hogy sok mindent felhasználtak belőle az ellenfelei, miközben az egészet agyonhallgatták.

 

Ha a fenti történelemlecke tanulságát le akarjuk vonni, az derül ki belőle, hogy a válságok oka nem a háború, nem a szegénység, nem a „túltermelés” volt, hanem egy apróság. A marxizmust és a kapitalizmust egyaránt bíráló Silvio Gessell nagyjából száz éve, amikor még a papírpénz is új és gyanús dolognak számított, fogalmazta meg a gazdasági – és társadalmi – bajok gyökerét. Azt mondja, hogy a baj forrása a kamat. Mit jelent ez? Nem bibliai bűnt, nem hétpecsétes titkot, hanem egy közönséges tényt. A pénz nem romlik meg, mint a gabona, vagy a számítógép, legalábbis nem annyi idő alatt. Aki gabonát, számítógépet vagy éppen zenét termel, kénytelen ésszerű időben túladni rajta, különben elvész amit csinált, megromlik, elavul, vagy az illető éhen hal. A pénz mindezt túléli. És mivel a pénz a kamat révén bebiztosította magát a túlélésre, soha, semmilyen körülmények között nem adja magát olcsóbban, mint az alapkamat. Ezért nem adták olcsóbban az árut a „túltermelési válság” idején, ezért fulladt bele a magyar Pengő a bizalmi válságba, hiszen „nem volt fedezete”, vagyis nem lehetett számítani a kamat által garantált haszonra, és ezért csődölt be az amerikai ingatlanpiac. Ettől gyűrűzött el a pénzválság: a tőzsde nevű hazárdjáték már rég csak az árfolyamok és kamatok manipulálásából eredő, vagyis munka és termelés nélkül szerzett haszon előállítását szolgálta. Magyarul: rablás volt. Ez a kamat.

 

Silvio Gessel javaslata annyira logikus, annyira kézenfekvő és annyira emberi, hogy nem fog megvalósulni soha. Ő nem hibáztat személy szerint senkit, azt mondja, hogyha közös akarattal azzá tennénk a pénzt, ami a lényege, amiért kitaláltuk és használjuk, ami miatt nem lehet nélküle élni, vagyis puszta csereeszközzé, helyreállna a gazdasági egyensúly. Mi kell ehhez? Az, hogy a pénz ugyanolyan kiszolgáltatott legyen, mint a vele szemben álló áru. Nem csak kamatot nem szabad adni neki, hanem a gabona, számítógép, zenész amortizációs átlagának megfelelően romlandóvá kell tenni. Ha ez megvalósulna, nem fordulhatna elő „túltermelési válság”, „infláció”, „bankcsőd”, mert a pénz folyton azt lesné, hol „foroghat”, ahelyett, hogy finnyás prostituált módjára kamathoz és árfolyamhoz kötné a kegyeit.

A gondolat sokakat megijeszt, hiszen úgy tűnik, mintha kiszolgáltatottá tenne minket: hogyan gondoskodjunk az előre nem látható helyzetekről, vagy akár az előre látható öregségről? Ám a helyzet nem ennyire ijesztő. Abban a gazdaságban ahol a termelés és fogyasztás egyensúlyban van, amit a pénz puszta csereeszköz mivolta garantál, a munka „uralkodik” a pénz fölött. Kicsit sarkítva fogalmazva, nem lenne olyan dolog, amit ne vennének meg, még az álmokat is. Álmodni pedig mindenki szokott, sőt álmodozni is, ahogy én. Elmúlna az a téves felfogás, hogy „akkor vagyok boldog, ha meggazdagodom”, mert nem lenne szegény ember. Senki nem lenne abban a helyzetben, hogy „azt tegye, amit mások akarnak”.

 

Ezek után a gyönyörű álmok után (amikért persze most nem fizet senki), találgassunk, mi lesz az „eredménye” azoknak a csúcs-konferenciáknak, amik hamarosan elkezdődnek. Elsőnek azt érdemes firtatnunk, hogy kik rendezik ezeket a konferenciákat, illetve kik vesznek részt rajtuk? Nem azok, akik a válságot előidézték? De. Vajon most majd – jó értelemben, és viccet félretéve – kivetkőznek önmagukból? Aligha. Mi lesz tehát a legfontosabb céljuk? Hogy megőrizzék eddigi vezető szerepüket. Vagyis megőrizzék kiváltságaikat. Például úgy, hogy tőzsdehierarchiát hoznak létre (hűbéres kapitalizmus…). Ez eddig is létezett, csakhogy nem volt szabályozva. Most majd megállapodnak, hogy a londoni, amszterdami, new yorki és nyilván egy-két távol-keleti tőzsde „trösztje” irányítja a hazárdjátékot. Ehhez létrehoznak egy újabb intézményt (az eddigiek megtartása mellett), amely egyfajta részvényesi közgyűlés szerint évről-évre megválasztja a legfőbb „bölcset”, vagyis krupiét, aki a játékot vezeti, természetesen a jelöltek száma korlátozott, és így ciklusról-ciklusra mindenki garantálhatja a saját hasznát. Ezzel „mindenki jól jár”, rend lesz a világban, vagyis aki szegény, az csak akkor lesz gazdag, ha „kiérdemli”. Mint amikor a jobbágy nemesi oklevelet kapott, mert megmentette a gróf úr kutyáját. Mi ez, ha nem feudalizmus?

 

Másodszor, ha a mostani pénzügyi és egyéb válság „szakértőinek” gyülekezete dönti el, hogy mit kell tenni, várható-e tőlük, hogy átlássák, hol van az alapvető hiba. Nem. Hiszen ennek kisebb a valószínűsége, minthogy egy volt MSZMP miniszterből tőzsdemágnás legyen. Rájönnek, hogy a válság oka a pénz túlhatalma a termelés fölött? Ki van zárva, hiszen ők a kisrészvényesek, bankbetétesek érdekeit védik. És valóban, ezek az emberek nem tehetnek semmiről, tehát árulás lenne a bankok vezetőitől, ha sorsukra hagynák őket. Hogy ezzel a saját érdeküket is védik? Hát nem ez a szép benne?

Mielőtt ezt a gondolatot folytatnám, nem állhatom meg, hogy egy kis kitérőt tegyek a hazai állapotokra. Miniszterelnökünk „nemzeti csúcsot” tartott a válság elleni védekezés kigondolására, ahol Demján Sándor, akinek sokat köszönhet a magyar gazdaság és közélet, azt mondta, hogy a vezető gazdasági körök nevében lemond az adócsökkentés követeléséről. A miniszterelnök ezt nagylelkű gesztusnak nevezte. A baj csak az, hogy mindenki, még maga Demján Sándor is elismerte, hogy az adócsökkentés növelné az új vállalkozások számát Magyarországon, ami azt jelentené, hogy új munkahelyek jönnének létre, élénkülne a gazdaság, vagyis végső soron ugyanannyi adó folyna be az államkasszába, mint most, egyesek szerint még több is. Ám a szép ebben a nagylelkűségben a következő: vajon Demján Sándor, és azok, akiknek a nevében ezt a nagylelkű gesztust tette, új befektetőnek számítanak? Nem. Vajon, ha lennének új befektetők, azok konkurenciát jelentenének Demján Sándornak és azoknak, akik ezt a nagylelkű gesztust helyeselték? Valószínű. Akkor hol itt a nagylelkűség?

Visszatérve a globális „válságkezelésre”, a csúcsok legfőbb célja a kisrészvényesek, meg a bankbetétesek megmentése lesz. Ezért, ahogy ígérik, teljesen új alapokra helyezik majd a kapitalizmust (már új nevet is keresnek neki). Nem lesz kapitalista? Az nem lehet, hiszen nem új rendszert akarnak létrehozni. Mi a kapitalizmus? Erről nagyon sok vélekedés van, én egy egyszerű megfogalmazást idézek – bár nem szó szerint -, ami „pártsemleges”: kapitalizmus (tőkeuralom) az, ahol a társadalom egy viszonylag szűk csoportja azáltal kényszeríti rá az akaratát a társadalom többi részére, hogy neki tőkéje van, a többieknek meg csak bére. Ez a meghatározás nagyjából Gessell könyvével egyidős, érződik rajta némi elnagyoltság (pláne így, hogy nem szó szerint idéztem), ám ugyanazt fejezi ki: a pénz (tőke) túlhatalomban van munkával szemben. Hogyan lehet ezt a „túlhatalmat” új alapokra helyezni? Sokan riogattak már azzal, hogy vissza fog térni az arany-alapú pénzrendszer. Hiszen még Bretton-Woodsban is ez volt a kiindulási alap. Ám ez teljesen kizárt. Az arannyal túl sok baj van, nem is kell másra gondolni: el lehet lopni. Ezért nagyon mélyen, iszonyatosan drága biztonsági körülmények közt célszerű őrizni. Kinek éri ez meg? Főleg akkor ugye, ha a kisrészvényesek és a bankbetétesek érdekeiről van szó. Nem, az arany eljátszotta történelmi szerepét. Viszont kell valami, ami megvédi a pénzt attól a „kiszolgáltatottságtól”, hogyha válság van, az emberek pénz helyett olyasmit kezdenek halmozni (pl. ingatlan, cukor, kávé), ami nem hoz kamatot a bankoknak és tőzsdéknek. Kézenfekvő lenne „nyersolaj gallonban” mérni a pénzt, csak hát a fránya arabok uralkodnak az olajkészletek jelentős többsége fölött. Ám a gazdaság legfőbb motorja az energiatermelés, tehát kell keresni egy olyan „energia-állandót”, ami nem függ az araboktól, és minden gazdasági, társadalmi rendszer fölé helyezi a pénzt. Fizikusok előnyben. Születni fog tehát egy „energia-állandó”, szigorúan környezetvédelmi elvek alapján, ami gyakorlatilag a gázolaj ára lesz, csak nem így hívják majd. Erre készítenek egy számítást, 100 évre előre, hogy a mai, globális energia-fogyasztásból mennyi jut egy emberre, ezt majd felszorozzák ezzel-azzal, és ez a szám lesz az árfolyam kalkulációk alapja. Aztán megint mehet mindegy úgy, ahogy eddig, hiszen a kamat a zsebben.

 

Liberté, Egalité, Fraternité. (SzET)

 

Ám ne feledjük azt, amit ezeknek a csúcsoknak a nagyszerű résztvevői mindig elfelejtenek (és ne feledjük a bibliai mondatot sem: a zsarnokok mindig jótevőnek hívatják magukat), az emberiség kusza zűrzavara fölött soha senkinek nem sikerült uralkodnia, és nem is fog sikerülni. Weöres Sándor majdnem ötven éve írta le ezt a mondatot: „Európa betegágyánál ázsiai vérünk száz könnyet fog ejteni. De százegyet nem.” A mostani „bankválság”, ami valójában egy világméretű társadalmi válság előszele, az eu-amerikai hegemónia végét jelenti. Ez nem túl bíztató, mindenféle despotizmus, vallási fanatizmus, és a hagyományos nemzeti kultúrák végének kezdete. Ám ne tessék félni: fájni fog.

 

 

Katona László

2008. október 23.