A SÍRKÖVEK LÉLEKTANA
Amikor katonai temetőt látok, érthetetlen szomorúság és ijedtség támad bennem. Pedig a sok száz, ezer egyforma kereszt, amik alatt gondosan ápolt gyep látható, apró táblákkal, amin csak a név, rendfokozat és két évszám szerepel, kifejezetten szép látvány is lehetne.
Persze a temető és a sírok látványa – leszámítva néhány nevetségesen hivalkodó, giccses síremléket – természetes módon ébreszt szomorúságot az emberben. A katonai temető meg pláne, hiszen harag és kétségbeesés motoz az emberben: miért kellett meghalniuk, miért nem lehetett értelmes, homo sapienshez méltó módon „rendezni közös dolgainkat”, miért kellett életet kioltani sokszor felháborító ostobaság, vagyis lényegében a kapzsiság miatt.
Pedig ha az ember egy hagyományos, civil temetőben bolyong, bőven találni megrendítő életeket, csecsemők, fiatal lányok és fiúk sírját, akik balesetben, betegségben haltak meg. Ez is szörnyű (mint mindenkinek a halála), de mégis „meghittebb”. Hiszen itt az ember maga alussza örök álmát, nem egy puszta szám, nem egy „ismeretlen katona”, akiből a nevén, rangján és élete két szélső dátumán kívül semmi nem maradt.
A kolumbáriumok sem ennyire lehangolóak a maguk bizarr, lakótelepszerű sivárságában, mert ha csak szűk helyen is, de az egyénnek őrzik emlékét, ahová valakik néha művirágot tesznek, és nem egy olyan valakinek, akiről más nem maradt az utókorra, minthogy katona volt.
Ha a régi temetési szokásokat nézzük, a hatalmas, kőbe vájt sírkamrákat, vagy a sírkamrák fölé emelt hegyeket, épületeket, kissé zavaró, hogy ennyire közel kerülünk a halotthoz. Van hozzá bejárat. Ha androidok lennék, mint Stanislaw Lem híres könyvében, a Kiberiádában, még kaputelefont is szereltethetnénk a sírra… Nem, ez a fajta temetés, a középkori szerzetesrendek csontkamráival, vagy a római katakombák hulla metropolisaival nekem túl ijesztő. És értelmetlen is: ha a halál meghúzta a választóvonalat valakinek az életében, akkor nekünk is meg kell húzni.
Csakhogy a másik véglet, a hamvak szétszórása sokak számára még ijesztőbb. Hiszen azzal az érzéssel kell szembenézni, hogy az, akit szerettünk, semmilyen módon nincs többé, csak a mi lelkünkben. Enyhe vigasztalást adhat a buddhizmus, kereszténység, meg a többi vallás, hogy végleg senki nem szűnhet meg, sőt, a halál után lesz csak igazán az, aki, de vannak olyan pillanatok, amikor egyedül, félhomályban úgy érezzük, még a hívők is, hogy ez csak öncsalás.
Így aztán mai napig a legelterjedtebb temetkezési forma a földbe, kolumbáriumba helyezés, mert úgy érezzük, a mi lelkünk kevés ahhoz, hogy otthona legyen annak, akit szerettünk, kell egy „pont” a térben, bármennyire elméleti pont is az, ami az övé marad, még halála után is. Azért is jó ez, mert így nem kell folyton résen lennünk, néha szabad elfelejtenünk azt, akit pedig nem akartunk elveszteni, mert tudjuk, hogy rajtunk kívül van egy hely, ahol ő megmarad, nem fizikai mivoltában, még kevésbé önvalójában, de valahogy valóságosan. Hiszen nem igaz, hogy csak atomokból állunk, az atomokat valami abba a meg nem ismételhető formába rendezte, akinek neve volt, akivel együtt nevettünk, vagy együtt sírtunk.
De akkor miért rosszabb egy szép katonai temető, mint a sivár kolumbárium? Mert nincs „teste”. A kolumbárium, vagy a földbe ásott sír egy látható darabja a térnek, egy valóságos anyagból való hely. A katonai temetőben csak egy jel van. Egy jel, amit bárhova le lehetne szúrni, egy kereszt egy névvel, rendfokozattal és két évszámmal. Átverés. A hagyományos sírokon is ott van a jel, ott van a név, ott vannak az évszámok, de van valami több. Ott van egy dombocska, ott van egy kő, ott van a kolumbárium doboza. Van tere, lehet birtokolni, az a hely az elhunyté. Mindegy, mi van alatta, benne, mögötte, hiszen az ember anyaga része a természetnek, az nem érdekes. De van valamije. És akkor ő is „van”. Az én esendőségemtől függetlenül.
Ezért kedvesebbek a mégoly giccses családi sírhelyek. Ezért kell a sírdomb, a túldíszített, vagy egyszerűségében hivalkodó síremlék, mert az nem a mienk, hanem az övé.
Bár a magam részéről azt szeretném, ha engem hamvasztás után szétszórnának, de ebbe nincs jogom beleszólni, mert ez nem nekem lesz fontos. De hadd nyugtassam meg azokat, akik mostanában rendszerint anyagi kényszerből választják a hamvasztás utáni szétszórást, hogy szép az is. Szüleinknek ez volt a kérése, s ezt mi tiszteletben tartottuk. Én nem is szoktam kijárni halottak napján, meggyújtom itthon a gyertyát. Ám egyszer csodálatos élményben volt részem: a temetőben néhány éve, nyár elején volt egy program. Este, sötétedéskor be lehetett menni, csoportosan, fülemülét hallgatni. Körbejártuk a temetőt, de saját csevegésünkön kívül semmit nem hallottunk. Már kifelé haladva megálltunk a „szórásos” parcellánál, és hirtelen meghallottuk a fülemüléket. És akkor még nekem is az jutott eszembe, hogy igen, jó helyen vannak, hiszen ők mindig hallgathatják az énekeseket. Ugye milyen buta az ember?
Befejezésül: én is voltam sírköves, bár csak besegítőként. De ezen felbuzdulva – pusztán játékból – részt vettem azon a pályázaton, amikor József Attila sírját akarták méltó emlékhellyé tenni. Amikor leadtam a „pályaművemet”, legalább száz sír-makettet volt alkalmam megnézni, és nyugodtan ki merem mondani, hogy az enyém után a legjobb terv valósult meg. Nekem egy dolog hiányzik belőle: a síremlék „teste”, de igazából ez sem zavaró, hiszen itt nem hagyományos értelemben vett síremlékről, hanem tulajdonképpen köztéri szoborról van szó. Szép, és felemelő. Az enyém annyival „jobb”, hogy van benne egy játék: „költőnk” itt a rokonaival, édesanyjával nyugszik együtt, s ilyenkor úgy gondoltam, úgy illik, hogy azt a verset válasszam mementóul, ami ezt a helyet leginkább megilleti. Na persze azzal tisztában voltam, hogy nem én fogom megnyerni a pályázatot, hiszen nem csak szakmailag nem lettem volna rá alkalmas, hanem gyakorlatilag sem. Azért egy képet megpróbálok ide tenni a makettemről. Ez elárulja dilettantizmusomat is, de mindenképpen érdekes látvány, mert van benne egy „plusz”. Abból a felismerésből, hogy a sírnál nem „elég” a jel, amin a nevek vannak, hanem kell valami, ami a „testet” adja, kitaláltam egy üvegtálat. Amiben víz van. Ebben fürödhetnek a madarak, de lehet rá kis mécseseket is helyezni. Ha én „odaát” tudnék örülni annak, hogy milyen jópofa sírom van, biztosan valami ilyesmit szeretnék.
