MARX-MESÉK
Karl Marx életművéről minden lényegeset elmondtak már. Csak az nem fog kiderülni soha, amire csupán egyetlen utalást találtam valahol, hogy milyen meséket mesélt a lányainak. Pedig valahol azt olvastam, hogy amikor a lányaival sétált, hosszú, folytatásos meséket talált ki, amik hol viccesek, hol kalandosak, hol meghatóak voltak. Ám, hogy miről szóltak, vagy milyen tanulságokkal szolgáltak, akkor se tudnánk, ha a lányaival, vagy magával Marxszal beszélhetnénk, az ilyesminek nagy részét elfelejti az ember. Kétlem, hogy a nagy filozófus lejegyezte volna őket.
Így hát nyugodtan játszhatunk. Lehetséges, hogy a mesék teljesen eredeti történetek voltak, azokat semmiképp sem tudjuk „rekonstruálni”. Ki tudná kitalálni, miket mesélt Terry Jones, ha csak a Monthy Pyton filmek maradtak volna fent. Az azonban valószínű, hogy néha ismert meséket is feldogozott. Erre a kalandra hívom az olvasókat, hogyan mesélte volna el Karl Marx azokat a meséket, amiket abban a korban a gyerekeknek meséltek.
Ali baba és a negyven rabló
Élt Bagdadban egy szerény pénzváltó a feleségével, meg a rengeteg gyerekével. A város szélén lakott, ami szinte már nem is tartozott Bagdadhoz, hogy közel legyen a kapuhoz, amin a gazdag karavánok kifelé is, befelé is áthaladtak, és a kereskedők pénzt akartak váltani. Ali papa, mert így hívták a sok gyereke miatt, nagyon becsületes ember volt. Sose váltotta drágán a pénzt, mindig csak annyi hasznot tartott meg magának, amennyiből szerényen eltarthatta a családját. Szerették is a kereskedők, hiszen így maguk is olcsóbban adhatták az áruikat, ezért nagyobb volt a forgalmuk, tehát jobban ment az üzlet. Ali baba és családja is vidáman éltek, s ha nem is voltak gazdagok, nélkülözniük nem kellett.
Történt azonban, hogy egy időben megfogyatkoztak a karavánok, amik ezen a kapun érkeztek a városba. S azok is, akik jöttek, sokallották Ali baba munkadíját. Látszott is rajtuk, hogy szegények, s Ali nem is akart szívtelen lenni hozzájuk. Így aztán egyre szegényebb lett, családja is egyre többet nélkülözött. Ali néha kölcsönkért a testvérétől, Khászimtól, de az egy idő után megelégelte, és azt mondta neki, ne zaklassa többet, inkább menjen és keressen magának más munkát.
Nagyon elszomorodott Ali, de fogta magát, s útnak eredt. Ahogy ment, mendegélt, hamarosan beért a kopár, szakadékokkal teli hegyvidékre, ahova bizony csak délben sütött be a nap. Úgy gondolta, ideje letelepednie éjszakára, tüzet raknia, mert a hegyi szurdokban nagyon hideg volt, ha leszállt a nap. Ahogy készülődött a tűzrakáshoz, egyszer csak lovascsapat közeledését hallotta, ahogy a meredek, sziklás úton óvatosan, de sietősen közelednek. Gyorsan behúzódott egy mélyedésbe, ahonnan jól látta, hogy a nagyjából negyven fős csapat megáll egy helyen, ahol a hegyi út kényelmesen kiszélesedett, és a férfiak, akiknek csak a szeme látszott ki a por ellen védő kendők közül, leszálltak a lovakról. Az egyik, nyilván a csapat vezére, odaállt a sziklafal elé, és elkiáltotta magát:
- Szézám, tárulj!
S láss csodát, a sziklafalon kapu nyílt, de nem ám mennydörgő robajjal, hanem szinte hangtalanul, mintha a köveket valami láthatatlan gőzgép mozgatta volna. Akkora volt a kapu, hogy a csapat, lovakkal együtt besétált rajta, majd a hasadék bezáródott, úgy, hogy nyoma sem maradt a bejáratnak.
Nagyon csodálkozott, Ali, ami hasznos volt, mert így kevésbé fázott. Félt tüzet gyújtani, hiszen nem tudhatta, hogy a különös csapat mikor jön ki a hegy belsejéből. Így aztán moccanni sem mert, mert abban biztos volt, hogyha észrevennék őt, annak rossz vége lenne. Különben is elhatározta, ha törik, ha szakad, megvárja, amíg a csapat elmegy, és aztán bemegy a barlangba.
Így is történt. Másnap, amikor a szurdokban még sötét volt, de az égboltról már eltűntek a csillagok, hirtelen megnyílt a hegy, és a negyven ember előbukkant a kapun. A csapat vezetője megint elkiáltotta magát:
- Szézám, zárulj!
S azzal a kapu megint láthatatlanná vált. A lovasok most is óvatosan, de sietősen elindultak, abba az irányba, ahonnan jöttek.
Amikor már annyira se hallatszott a paták kopogása, mint régi gerendában a szú percegése, Ali óvatosan kémlelve odament a titkos barlang elé, és reszkető hangon így szólt:
- Szézám, tárulj!
És a kapu kinyílt! Álmélkodva lépett be a hatalmas barlangba, ami még annál is sokkal nagyobb volt, mint ahogy képzelte a csapat, meg a lovak száma alapján. Ameddig a szem ellátott –és messze látott, mert valahonnan, valami résen beszűrődött a napfény – kincsek álltak halomban. Ali gyorsan odaszaladt a legközelebbi rakáshoz, és sietve annyi aranyat tömött a tarisznyájába, amennyit elbírt. Az arany nehéz, így ez nem volt sok. Gondolta, nem is kell neki több, hiszen egész évben nem keresett ennyit. S már iszkolt is kifelé, nehogy rajta kapja az esetleg visszatérő csapat, vagy észre ne vegye valaki, aki éppen ezen az Allah háta mögötti úton akar Bagdadba jutni.
Kiment tehát, és annak rendje s módja szerint bezárta a kaput.
Otthon aztán nagy titokban elmondta a feleségének, mi történt. Az asszony nagyon megörült, de mivel okos asszony volt, tudta, hogy óvatosnak kell lenniük. Akárkik is voltak azok az emberek, csak rablók lehettek, hiszen munkával, kereskedéssel nem lehet ennyi kincset összehalmozni. A szultánok, meg a kalifák se munkával keresték meg a vagyonukat. Ezért aztán csak apránként használtak a pénzből, fel ne tűnjön a szomszédoknak, hogy jóra fordult a sorsuk, mert az emberi irigység, és pletyka sok bajt csinált a világon már akkor is.
Telt múlt az idő, s a tarisznya kincs elfogyott. Alinak még mindig nem ment az üzlet, így hát újra rászánta magát, hogy elmenjen a titkos barlanghoz. Természetesen most is elrejtőzött, s bevárta, amíg a lovas csapat megérkezik, és újra eltávozik. Szerencséjére most is ugyanúgy történt minden, mint először. Ali boldogan vitte haza a tarisznya aranyat, mert most sem akart többet elvinni. Hiszen minek vinne haza egy szekérnyit, vagy akár egy egész karavánra valót, amikor nekik ennyi bőven elég ahhoz, hogy boldogan éljenek.
Ám, ahogy múlt az idő, a kincs megint megcsappant. Törte a fejét Ali, mitévő is legyen.
- Nem jó ez így, asszony. – mondta a feleségének – Igaz, csak annyit veszek el a kincsből, amennyivel a rablók megkárosítottak, de akkor is rablott kincs az.
Azt a gondolatot elvetette, hogy valahogy elmondja a dolgot a szultán egyik főemberének, hiszen talán őt magát is tömlöcbe vetnék. És a kincs nyomtalanul eltűnne a szultán feneketlen kincseskamrájában. Az eredeti tulajdonosoknak se lehetne visszaadni, hiszen sokan messzi földről jöttek, és a rablók legtöbbjüket kardélre hányták.
- Mégse jó ez így, hogy csak mi látjuk hasznát a kincsnek. Hiszen a rokonaink se dúskálnak a vagyonban, még a gazdag Khászim is folyton panaszkodik. És mennyi szegény ember van Bagdadban!
Telt múlt az idő, ami sosem hagyja, hogy a dolgok változatlanok maradjanak. Ali visszaadta a kölcsönt a testvérének, igaz apránként, de hiánytalanul. Sőt, nagylelkűen még némi kamatot is adott neki, hiszen sokáig használta a pénzt. Ám Ali testvérének a felesége gyanút fogott. Egy szép ünnepen meglátogatták Aliék házát. Látta az asszony, hogy a ház most is ugyanaz, de szépen ki lett tatarozva. Nem volt hivalkodó, de nem is volt szegény. Látta, hogy a konyhában minden van, ami egy ekkora család, sőt a vendégek ellátására is elég. Nem volt bőség, de megvolt minden, ami kell. És bizony azt is látta, hogy Ali nem sokat dolgozik.
- Miből telik nekik erre? – kérdezte suttogva a férjét, néhány nap múlva, amikor lefekvéshez készülődtek.
- Ugyan már asszony! Mi közöd van ahhoz? Örülj neki, hogy végre egy kicsit jobban megy soruk. Hiszen látod, milyen kedvesen látnak minket vendégül, pedig ők maguk is sokan vannak, és nekünk is van pár gyerekünk, hála a Mennybélinek.
De az asszony csak nem hagyta abba, addig-addig, amíg Ali testvére is tanakodni kezdett.
- Na jó, majd utánajárok.
Teltek a napok, az iszlám ünnepek hosszúak, Ali testvére és a családja csak nem akart hazamenni. Alinak kezdett fogyni a készlete, mit volt mit tennie, megint kénytelen volt elmenni a saját, titkos „bankjába”. Éjszaka indult útnak, gondolta, hátha szerencséje lesz, s a rablók nem járnak arrafelé, hiszen az ünnep még a rablónak is ünnep.
Így is lett, bement a barlangba, kivette a tarisznya aranyat, s hazament. Ám azt nem vette észre, hogy a testvére végig követte.
Nagy meglepetésére a rokonság még aznap hazament.
Alig, hogy hazaértek, Ali testvére lelkendezve mesélte a párjának:
- Igazad volt, asszony! Hiszen ennek az Alinak egy kincses barlangja van!
- Ugye megmondtam, te konok szamár. – korholta a feleség, de nem elégedett meg ennyivel. – Hagyod, hogy az a bamba testvéred dúskáljon az aranyban, amíg mi itt küszködünk?
Egy szó mint száz, Ali testvére útnak indult a feleségével, és néhány izmos, engedelmes öszvérrel, hogy meglátogassák a barlangot. Természetesen az asszony akarta kinyitni a kaput, érces hangon kiáltotta:
- Szézám, tárulj!
Ám ahogy belépett, életében először elapadt a szava. Ennyi kincset még ő sem tudott elképzelni, pedig másról se álmodozott soha életében. Nosza, nekikezdtek, hogy felrakják a kincset. De mikor már minden zsák megtelt, látták, hogy még a töredékét se tudták összeszedni a rengeteg holminak.
- Elég lesz ez, asszony. Hiszen ebből hatalmas palotát vehetünk, szolgákat tarthatunk, soha többé dolgoznunk nem kell, de még az unokáinknak sem.
Ám az asszonynak közben visszajött a hangja, így aztán kiborítottak mindent, guruljon ahova akar, s csak a legértékesebb gyémántokkal kezdték megtölteni a zsákokat, tarisznyákat. Észre sem vették, milyen régóta „dolgoznak”, amikor egyszer csak patkódobogást hallottak. Rémülten próbáltak meg elbújni, de már késő volt. A rablók vezére rájuk ripakodott.
- Kik vagytok, esztelenek?! Nem tudjátok, hogy nem illik elvenni a másét? – s már éppen ott tartott, hogy kardélre hányja a szerencsétlen tolvajokat, amikor az asszony rimánkodni kezdett:
- Nagyságos, jó rablóvezér úr! Elismerem, hogy bűnt követtünk el, Allah sújtson le haragjában ezen nyomban, de ha minket megölsz, kincseidet akkor is rabolni fogják.
- Kicsoda? – dörgött a rablóvezér.
- Hát az, aki először felfedezte ezt a barlangot. Ha megkíméled nyomorult életünket, a nyomára vezetünk.
A rablóvezér ráállt. Megállapodtak, hogy megszáll Ali testvérénél egy pár napra, mint zarándok. Khászim pedig valami ürüggyel áthívja magához Alit vacsorára.
- Rendben van, nagyuram, Allah sokasítsa meg szakálladat, de álruhában gyere ám. – mondta a rablóvezérnek, akinek csak a szeme látszott ki a sok ruha közül. Ahogy ez eszébe jutott, még hozzátette: - De én miről foglak felismerni?
A rablóvezér feltűrte köpenyét, és megmutatta neki a karját, amin egy különleges sebhely látszott. Majd így szólt.
- Mivel nem tudhatom, nem vagy-e olyan alattomos kígyó, akinek minden szava hazugság, vedd le derekadról az övedet, és add ide.
Khászim nagy búsan leoldotta az övét, amin a pecsétje, meg a raktárának a kulcsai voltak, és átadta a rablóvezérnek. Az pedig felakasztotta a barlangban.
Alinak megint vissza kellett mennie a barlangba, mert az adószedők elvitték mindenét. Hát ahogy belép, meglátja az övet, s a pecsétről egyből felismerte, hogy a testvére járt ott. Azt is rögtön tudta, hogy nem magától hagyta ott az övEt, márpedig csak úgy menekedhetett meg a rablók elől, ha megígérte, hogy a kezükre adja testvérét.
Megharagudott Ali, de aztán arra gondolt, mégse lehet, hogy a testvére ellen forduljon. Ezért aztán megvárta, amikor pénteken kijön a fürdőből, s mint egy útonálló, egy sikátorba vonszolta. Ott aztán volt nagy átkozódás, fogadkozás, bocsánatkérés, sírás-rívás, ám végül is egymás nyakába borultak, és szentül megesküdtek, hogy összetartanak.
A rablóvezér ezenközben erősen készülődött a Khászimmal megbeszélt időre, hogy a terv szerint megszálljon a kereskedő házában. Nem akart azonban egyedül menni, hiszen csak egy rabló tudja igazán, mennyire nem lehet megbízni senkiben, ezért valóban álruhába öltözött, és zarándok helyett kereskedőnek adta ki magát. Rákötött hát a lovakra egy-egy bőrtömlőt, s azokba bújtatta el az embereit.
Amikor megérkezett Khászim házához, az a búsás fizetség reményében beengedte a kereskedőt, karavánostul együtt. Amikor aztán asztalhoz ültette a vendégét, az megmutatta neki a sebhelyet a karján. Akkor ijedt csak meg igazán Khászim! Hiszen arra sem ő, sem Ali nem számított, hogy a rablóvezér nem egyedül jön. Elvégre harminckilenc marcona alakkal bevonulni még Bagdadban is feltűnő lett volna. Nem tudta, mitévő legyen, a testvérét árulja el, vagy mindkettőjüket halálos veszedelembe sodorja. De aztán rájött, hogy nem tehet mást, valahogy figyelmeztetnie kell Alit, nem csak azért, mert a testvére, nemcsak azért, mert megesküdött Allah előtt, hanem mert belátta, hogy egy rablóvezér becsületében csak egy bolond hisz. Amint megölné Alit, ugyanabban a pillanatban sújtana le haragja őrá és egész családjára is.
Ahogy ezt kigondolta, már tudta is, mit fog tenni. A rablóvezér sürgetni kezdte ebéd után, hogy ideje lenne meghívni vacsorára a testvérét. Khászim erre szólt a szolgáló asszonynak, hogy jöjjön, mert üzenetet akar küldeni Alinak. A rablóvezér azonban résen volt, s így szólt:
- Azt ne gondold, ravasz kutya, hogy valami fortéllyal túljárhatsz az eszemen. Én magam fogom elkísérni a szolgálódat, szerény zarándoknak öltözve, hogy megbizonyosodjam, nem forralsz-e ellenem valami cselt.
Számított erre Khászim, hát belement. De titokban meghagyta a szolgálónak, hogy csak magának Alinak mondja el az üzenetet, amikor nem hallja senki a házabeliek közül.
El is ment a szolgáló, a „zarándok” kíséretében, s illedelmesen bezörgetett Ali házába. Amikor aztán magukra maradtak Alival, mindent szóról úgy adott elő neki, ahogy azt Khászim meghagyta:
- Küldd el apádat ma este a testvéréhez, - mondta Alinak – mert negyven hízott tömlővel várja vendégségbe a ház mögött, amiknek ki kell engedni a levét. Te magad is eljöhetsz, de csak akkor, ha segítesz töltögetni a javát a kancsókba. De nem leszel egyedül. Nagy megtiszteltetés érte gazdámat, Khászimot, mert meglátogatta a jószerencse, akit még soha életedben nem láttál.
No, tágra meredt Ali szeme, de csak annyit mondott, hogy rendben. Azért csodálkozott annyira, mert hiszen az apjuk már régen nem élt. De ezt a rablóvezér nem tudhatta. Megértette ebből Ali, hogy mi történt! Nosza, fogta a legidősebb szolgáját, beöltöztette szép ruhába, és elküldte Khászimhoz a vacsorára. Maga is útnak indult, titokban, s vitte magával legidősebb fiait.
A rablóvezér megbeszélte embereivel, hogy amikor kavicsokat dobál az udvarra, vágják fel a tömlőket, törjenek be a házba, és mindenkit hányjanak kardélre, akit odabent találnak, persze őt magát leszámítva.
A rablók szusszanás nélkül várták az estét, aminek leszálltát csak abból sejthették a tömlők sötétségében, hogy elcsendesedett a város, elhallgattak a szárnyasok, s csak a kutyaugatás, szamárbőgés, meg a távoli zörgések zaját hallották.
Bent a házban megkezdték a vacsorálást, a rablóvezér jóízűen falta a finom ételeket, s gondolta, ráér majd akkor cselekedni, ha a háziak már elálmosodtak, és nyugovóra térnek. Nem is vehette észre, mi történik a ház mögötti kertben. Ali és fiai nem az útról jöttek, hanem a kertek alól, s egyesével odamentek a tömlőKhöz, ki-ki másikhoz. Amikor egy rabló kiszólt:
- Itt van az idő? – azt felelték:
- Menekülj, mert Khászim rátok hívta a kalifa a poroszlóit, s már hallatszik is, ahogy csörgetik a kardjukat.
S amikor a rabló kivágta magát a tömlőből, Ali és a fiai azon nyomban elvágták a torkát, nyikkanni sem tudott. Akinek mégis sikerült kicsúszni a karmaik közül, menekült, amerre látott, hogy a poroszlók kezére ne jusson.
A rablóvezér egyre türelmetlenebbül várta, mikor kezd elálmosodni a társaság. Végül elfogyott a türelme, felállt az asztaltól, s mint akit a természet szólít, elindult a hátsó kert felé. Amikor odaért, megbotlott egy holttestben, s rögtön gyanítani kezdte, mi történt. De már akkor körül állták Ali, meg a fiai, s cseppvártatva Khászim is ott termett.
Látta a rablóvezér, hogy innen erővel nem szabadul, s így ravaszkodott:
- Ha engem megöltök, soha többé nem juttok be a barlangomba, mert belülről eltorlaszoltam.
Hitték is, meg nem is, de mit volt mit tenni, beszélgetésre fogták a dolgot. Azt mondta a rablóvezér, hogy majd ő visszamászik azon a hasadékon, ahol a nap besüt, ők menjenek oda másnap este, amikor a Hold kibukik a hegy fölött a szakadékban, és akkor beengedi őket. Ali azonban így szólt:
- Nem akarunk mi bemenni a barlangodba, vér tapad a kincsedhez. Annyit vettünk el belőle, amennyi kárunkat te okoztad, úgyhogy nincs több dolgunk egymással. Hanem a testvérem övét csak add ki a kapun, s aztán nincs közünk egymáshoz.
Szaladt is a rablóvezér, ahogy a lába bírta. De sehogy sem szendvedhette, hogy ezek így túljártak az eszén, s mindenáron bosszút forralt. Aliék pedig feltették a rablók holttestét a lovakra, s kihajtották őket a kertek alatt a vízmosásban. Volt is nagy csodálkozás, amikor a falakon vigyázó őrszem meglátta a fura karavánt! Felbolydult az egész város. Találgatták az emberek, milyen égi csoda, intő jel lehet a gyászos menet oka.
A poroszlók is kérdezni kezdték az embereket, ki tud a dologról. Végre aztán előállt Ali, s így szólt:
- Ezek bizony nem lehetnek mások, mint azok a rablók, akik itt garázdálkodtak a város körül. Engedjük ki a lovakat a kapun, majd azok mutatják az utat, hol van a tanyájuk.
Így is tettek, s a lovak szépen elindultak, kísérteties terhükkel a hegyi ösvény felé.
Eközben a rablóvezér visszament a barlanghoz, s elbújt odabent, hogy amikor Aliék odaérnek, lesből megtámadhassa őket, s végezzen velük.
Lassan haladt a menet, hiszen a város apraja nagyja szerette volna látni, mi lesz ebből, de a hegyi úton alig-alig fértek el. Végül aztán megérkeztek, s a lovak is engedelmesen megálltak, mintha hazaértek volna. Ott Ali nagyot kiáltott:
- Szézám, tárulj!
S amikor a kapu kinyílt, beszólt:
- Add ki a testvérem, Khászim övét, amit elraboltál.
Csodálkozott erre a sokaság, a poroszlókkal együtt, de még jobban csodálkozott a rablóvezér, amikor meglátta a sokaságot. Hirtelen észbe kapott, és látta, hogy úgysem menekülhet, tőrével szíven szúrta magát. Ali pedig így szólt az emberekhez:
- Itt vannak a kincseitek, amiket ezek a rablók összeraboltak. Nem a ti kincseitek, de a tulajdonosuk már nem él, s mivel a rablók nektek is kárt okoztak, úgy igazságos, hogy szétosszátok magatok között, egyenlően.
- Na és sikerült egyenlően elosztani a kincseket? – kérdezte Marx középső lánya.
- Ha sikerült volna, most itt tartana a világ?
