Motto: „Nem akkor vagyok szabad, ha azt gondolom, amit akarok, hanem ha nem kell azt gondolnom, amit mások akarnak.” (Maximilien de Robespierre után)
-------------------------------------------------------------------------------------
Én nem utálom Gyurcsányt.
Nekem csak az a jelenség nem tetszik, hogy az ellenzék vezetője hónapokon keresztül „fasiszta diktátor” jelzőt kap, mert azt mondja, hogy a kormány hazudik, majd amikor a kormányfő ékesszólóan beismeri, hogy folyamatosan és egyfolytában hazudott, akkor az ellenzék a hibás, mert „utcára viszi a politikát”.
Én nem utálom Gyurcsányt.
Nekem csak az a kortünet nem tetszik, hogy a kormány és a sajtó szerint mindenki „demagóg” és „populista”, aki a kormány politikáját ellenzi, egy olyan társadalomban, amiről közben azt hitetik el, hogy a ’démosz’ szóból származó demokrácia, és ahol a politikusok mindenki által természetes módon a ’popolo’ szóból eredő „népszerűségre” törekszenek, amikor szavazatokra vadásznak.
Én nem utálom Gyurcsányt.
Nekem az a magatartás nem tetszik, amikor a hatalmat gyakorló réteg megalapozatlan szegénységgel fenyegeti azokat, akik pusztán igazságérzetből elhatározzák, hogy segíteni akarnak olyan magyarokon, akik – nyilván a saját hibájukból – nem Magyarországon születtek.
Én nem utálom Gyurcsányt.
Nekem azzal a retorikával van bajom, amikor valaki úgy mentegeti a saját hibáját, hogy mindenkit bűnössé tesz valami más, vagy akár ugyanabban a hibában, aki a szemébe meri mondani, hogy bűnt követett el.
Én nem utálom Gyurcsányt.
Nekem csak az az érvrendszer nem tetszik, ami azt mondja, hogy egy politikusnak „bizonyos esetekben” kötelessége hazudni. Ugyanis a hazugságnak három fajtája van, ezért szoktak a tanúk úgy esküdni a bíróság előtt, hogy „az igazat, csakis az igazat és a teljes igazságot” mondják. Ezek közül a politikus számára egyedül az a hazugság megengedhető, amikor „bizonyos esetekben” nem mondja el a teljes igazságot. Ám a szóban forgó, konkrét ügy két szempontból is kívül esik ezen a pozitív megítélési lehetőségen, mert egészen pontosan az ellenkezőjét mondták annak, mint ami a valóságban létezett (pl. államháztartási hiány), és a „bizonyos eset” nem az ország érdekeinek megvédése volt, valamiféle külső támadás ellen, hanem pusztán az uralkodó párt hatalmának megtartása.
Én nem utálom Gyurcsányt.
Nekem csak attól fagy meg az ereimben a vér, hogy a „az ördögi veszedelem fenyegetése”, a „fehérterror” emlegetése elegendő ahhoz, hogy emberek sokasága gondolkodás nélkül igazat adjon annak, aki ezeket a rémképeket a falra festi, s engedelmesen, a miniszterelnök kérésének eleget téve, külföldre vándorol, vagy éhenhal.
Én nem utálom Gyurcsányt.
Nekem csak az undorító, ahogy felelőtlenséggel lehet vádolni mindenkit, aki azt meri mondani, hogy egy kormány rossz politikát folytat, miközben a kormány mélyen hallgat arról, hogy milyen megállapodást köt nemzetközi intézményekkel, és ezt a felelőtlenséget példamutató politizálásnak kell tekinteni.
Én nem utálom Gyurcsányt.
Nekem csak abból van elegem, hogy egy ország gazdasági katasztrófáját okozó politikai és gazdasági elit az egyetlen kiutat a saját gazdasági, politikai előnyének fenntartásában látja, és a kormány vezetője hálásan megköszöni a gazdasági körök önérdekvédő támogatását, s mindezt képes „egyedül üdvözítő gondolkodásnak” beállítani, amikor szakértők tucatjai, az érintettek tömegei és a tények mondják, hogy nem így van.
Én nem utálom Gyurcsányt, még álmodtam is vele, és ő nagyon kedvesen elmagyarázta, csak nekem, hogy milyen előnyei vannak annak az új bicskának, amit feltalált. Kedves ember. Néha mintha a humorról is hallott volna valakitől. Ez szép. De vajon ha nem utálom, akkor milyen viszonyban is vagyok vele?
