MARX-MESÉK
Karl Marx életművéről minden lényegeset elmondtak már. Csak az nem fog kiderülni soha, amire csupán egyetlen utalást találtam valahol, hogy milyen meséket mesélt a lányainak. Pedig valahol azt olvastam, hogy amikor a lányaival sétált, hosszú, folytatásos meséket talált ki, amik hol viccesek, hol kalandosak, hol meghatóak voltak. Ám, hogy miről szóltak, vagy milyen tanulságokkal szolgáltak, akkor se tudnánk, ha a lányaival, vagy magával Marxszal beszélhetnénk, az ilyesminek nagy részét elfelejti az ember. Kétlem, hogy a nagy filozófus lejegyezte volna őket.
Így hát nyugodtan játszhatunk. Lehetséges, hogy a mesék teljesen eredeti történetek voltak, azokat semmiképp sem tudjuk „rekonstruálni”. Ki tudná kitalálni, miket mesélt Terry Jones, ha csak a Monthy Pyton filmek maradtak volna fent. Az azonban valószínű, hogy néha ismert meséket is feldogozott. Erre a kalandra hívom az olvasókat, hogyan mesélte volna el Karl Marx azokat a meséket, amiket abban a korban a gyerekeknek meséltek.
--------------------------------------------------------------------------------------
Csipkerózsika
- Ismeritek Csipkerózsika történetét? – kérdezte Marx a lányaitól.
- Igen. – vágta rá rögtön a legnagyobb.
- Igen, de azért nem biztos, hogy jól emlékszünk rá. – mondta a legkisebb.
- Az lenne a legjobb, ha elmesélnéd. – mondta a középső.
- Na jó, de tudjátok meg, hogy az a mese, amit ismertek, nem volt igaz, én viszont elmesélem nektek az igazit.
***
Élt egyszer egy király, meg a felesége, boldogan és békességben egy távoli országban. Nagyon jó ember volt a király, bátor és jóságos, határozott és kedves, célratörő és előzékeny, találékony és figyelmes, szorgalmas és tisztelettudó, okos és állhatatos, csak egy tulajdonság hiányzott belőle: a jókedv. Igaz, ez csak azóta volt így, hogy telt-múlt az idő, s még mindig nem született gyermeke.
Pedig próbálták ám felvidítani a királyt udvari bolondokkal, komédiásokkal, vidám társasjátékokkal, de hiába. Még egy játszóteret is építettek a palotakertben, ahova szigorú rendben mindig máshonnan hozták az országból a gyerekeket játszani, hogy boldog zsibolygásuk mosolyt fakasszon a király arcára, de ettől csak még komorabb lett.
Történt egyszer, hogy egy vénséges vén, vak vándor vetődött a palotába, s mivel király meghagyta a szolgáinak, hogy senki szegényt ne engedjenek el egy kiadós ebéd, meg bőséges útravaló nélkül, a cselédek letelepítették a vándort a konyha előtt. Éppen arra járt a király, s hallotta, ahogy a vándor így szól:
- Nincs ám nagyobb csapás a gyereknél!
- Hogy mondhatsz ilyet, te vándor. Ezért börtönben lenne a helyed. Mivel szegény vagy, vak és öreg, menj utadra, de ide többé ne vetődj.
Elmosolyodott a koldus, s így szólt.
- Nem én vagyok nyomorult, király, hanem te.
- Honnan tudod, hogy én vagyok a király?
- Vak vagyok, de bolond nem. – mondta a vándor. – S hogy lásd, nekem van igazam, segítek rajtad.
- Te segítesz rajtam? Egy vak koldus, aki fél lábbal a sírban van? Hogyan segíthetnél te a királyon?
A vándor keresgélni kezdett a köpenye alatt, s előhúzott egy dobozkát.
- Nesze király, nézz bele. Ettől teljesülni fog szíved vágya.
A király kinyitotta a dobozt, belenézett, s nagy hahotára fakadt.
- Tartsd meg, felség. – mondta a vándor, s azzal útnak eredt.
Telt-múlt az idő, s a király nevetése egyre gyakrabban csendült fel. Ám ahogy eltelt egy-két hónap, olyan boldogság kerítette hatalmába, hogy vigadnia kellett az egész országnak. Megtudta ugyanis a párjától, hogy gyerekük lesz.
Hamarosan készülődni kezdtek a keresztelőre is. Meghívtak rá minden szomszéd királyt, minden előkelőséget, de talán a fél országot is. Hiszen akkor a másik fele már magától eljön. Hanem a király bölcsei figyelmeztették a királyt, hogy hívja meg a tündéreket is, és őket ültesse az asztalfőre, hogy illően megáldják a gyermeket, hogy egész életében boldog legyen. Hanem a vén vándorról megfeledkeztek.
Eljött a nagy nap, megszületett a gyermek, aki olyan szép volt, hogy a király is, meg a királyné is elbizonytalanodtak, milyen nevet adhatnának neki, ami méltó lenne a szépségéhez. Tanakodtak, de sehogyan sem tudtak dönteni. Elhatározták hát, hogy majd a tündérekre bízzák, mindenki adjon egy nevet a lánynak, s amikor a baba elmosolyodik, az lesz a neve.
Megkezdődött az ünnepség. Végeláthatatlan sorokban álltak az emberek, hogy egy pillantást vethessenek a kisbabára, de végeláthatatlan volt a beszédek és dicséretek hossza is, amivel a papok, királyok és főemberek elhalmozták az újszülöttet, meg a királyi párt.
No, aztán lassan elérkezett a lakoma ideje is, de előtte következtek a tündérek áldásai.
Az első tündér így szólt:
- Légy egész életedben bátor, legyen a neved Csilla.
A második tündér így szólt:
-Légy egész életedben jóságos, legyen a neved Aranka.
A harmadik tündér ezt mondta:
-Légy egész életedben határozott, ezért legyen a neved Pálma.
A negyedik ezt mondta:
- Légy egész életedben kedves, ezért legyen a neved Ibolya.
Az ötödik tündér így szólt:
- Légy egész életedben célratörő, ezért legyen a neved Tünde.
A hatodik tündér így szólt:
- Légy egész életedben előzékeny, ezért legyen a neved Boglárka.
A hetedik ezt mondta:
- Légy egész életedben találékony, ezért legyen a neved Gyönyvér.
A nyolcadik ezt mondta:
- Légy egész életedben figyelmes, ezért hívjanak Violának.
A kilencedik így szólt:
- Légy egész életedben szorgalmas, ezért legyen a neved Írisz.
A tizedik ezt mondta:
- Légy egész életedben tisztelettudó, ezért legyen a neved Virág
A tizenegyedik ezt mondta:
- Légy egész életedben okos, ezért legyen a neved Kamilla.
Hanem ekkor a teremben hirtelen megjelent a vak vándor, senki sem tudta, honnan bukkant elő, s így kiáltott:
- Rólam bezzeg elfelejtkeztetek! Ezért most megátkozom a gyermeket. Tizenhat éves korodban szúrd meg az ujjad egy rokkával, s azon nyomban halj meg! Ezért legyen a neved Morticia!
S azzal ahogy jött, nyomtalanul eltűnt.
Nagy ijedelem lett úrrá mindenkin, míg végre megszólalt a király.
- A te áldásod még hátra van, -mondta a tizenkettedik tündérnek, - kérlek, semmisítsd meg az átkot.
De a tündér így szólt:
- Arra nincs hatalmam, de enyhíteni tudok rajta. Ne haljon meg a lány, hanem merüljön száz esztendős álomba az egész palotával együtt. Ezért fogják őt úgy nevezni, hogy Csipkerózsika.
S mit ad az ég, Csipkerózsika elmosolyodott.
Nagy bánat telepedett a palotára, a vendégsereg búsan hazalopakodott, senki sem akarta a király bánatát mulatozással fokozni.
De azért a bánat nem tartott soká, hiszen ahogy Csipkerózsika növekedett, napról napra több örömet, vidámságot, cserfességet, huncutságot csempészett a palotába, s a király rosszkedve fokról fokra elenyészett.
A gyermek cseperedett, s minden beteljesült, amit a tündérek mondtak. A királyt azonban nyomasztotta a vak vándor átka, s minden titkos tanácsosával, kémével az öreget kerestette, hogy valahogy rávegye, vonja vissza az átkát. Ám minden hiába, a vénembernek nyoma veszett, tán már meg is halt.
Akkor új ötlete támadt a királynak, kiadta rendeletben, hogy az egész birodalomban minden rokkát szolgáltassanak be a palotába, s ott aztán tűzre vetették őket. Még azt is elérte a király, hogy a szomszédos királyságokból is elvitték a rokkákat, hogy barátságuknak jelét adják, s azok is máglyán végezték.
Elérkezett Csipkerózsika születésnapja. Megint nagy volt a készülődés, de most nem csak a vendégsereg miatt, hanem mert mindenhova őrséget állíttatott a király. Nehogy megjelenjen a vak vándor valahonnan valami rozzant rokkával, hogy beteljesítse az átkot. Minden szobában, minden lépcsőházban, minden udvaron, minden folyósón katona posztolt, hogyha előkerülne a gonosz koldus, azonnal lefoghassák.
Volt azonban egy réges-régi, düledező torony, amiben akkor jártak utoljára, amikor még sárkányok kóboroltak a vidéken, hogy királylányokat raboljanak. Már azt sem tudták, hol van a feljárata, mindenki úgy tudta, befalazták azt régen.
Csipkerózsika pedig vidáman ébredt, már napok óta készülődött a születésnapjára, s izgatottan várta, miféle csodálatos ajándékokat fog kapni a nagy napon. Ám mivel a tündérek áldásai miatt valóban jó természete lett, szeretett volna ő is ajándékot adni a szüleinek, de olyat, amire biztosan nem is gondolnak. Törte a fejét, mi lehetne az, feltúrta a régi ládákat, leszaladt a kertbe, virágot szedni, bement a konyhára tanácsot kérni, de csak nem találta meg az igazit. Ahogy jár-kel, bejárja a palota legrejtettebb zugait, egyszer csak talál egy pókhálós faajtót. Megnyitja a kilincset, hát a zár kiesett az ajtóból, annyira rozsdás volt. Belépett, s elindult a lépcsőn felfelé. Nagyon megörült, gondolta, itt a szülei sem jártak, biztosan talál valami régi kardot, sisakot, vagy valami könyvet, ruhát, amivel meglepheti a szüleit. Sokáig tartott a lépcső, de csak felért a végére. Ott aztán nyílt egy kis szoba, ahova egy keskeny, lőrés-szerű ablakon sütött be a nap, ám a szoba megtelt csillogással. A nap éppen ráesett valami tüneményes, pörgő-forgó valamire, ami csak úgy szórta-hányta a fényt.
A különös szerkezet előtt egy vénséges vén ember ült, azt sem lehetett róla tudni már, hogy nő, vagy férfi, a ráncok úgy össze-vissza szántották az arcát. Kedvesen megszólalt:
- Szervusz, Csipkerózsika. Biztosan szép nagylány lett belőled.
- Ki vagy te? – kérdezte a királylány.
- Én vagyok a rokkás.
- Az meg mi?
- Nem láttál még rokkát? – kérdezte a vénség. – Akkor gyere közelebb, megmutatom, hogy kell vele bánni.
Csipkerózsika, hiszen bátor volt, boldogan odalépett a rokkához, leült, és várta, mit mond a „rokkás”.
- Tedd a kezed az orsóra. – mondta, s meg is mutatta, mi az. – Most fogd meg a kezeddel a fonalat, s lábaddal pedig hajtsd meg a pedált.
Csipkerózsika izgatottan kezdett neki a munkának, ám ahogy a kerék megindult, megrántotta a kezét, amivel a fonalat tartotta, s abban a pillanatban megszúrta az ujját.
A király éppen a feleségétől tudakolta, nem látta-e a kislányukat, amikor egyszer csak tátva maradt a szája, s elaludt. De elaludt az asszony is, meg az öltöztető nő is, a szabónő, aki éppen cérnát akart fűzni a tűbe, s elaludtak a katonák, a vendégek, de elaludt a szakács, meg a kukta is, még a tűz is kialudt. Az udvaron is elaludt mindenki, a lovak, kutyák, macskák, még a galambok is levegőben. Elaludtak az egerek, a pillangók, de a legyek is. Csak a vén vak vándor nem aludt el, hanem kereket oldott.
Lassanként mindent belepett a por, s valahogy a levegő is megállt. A palotát, meg az egész udvart benőtte a csipkebokor, s ahogy terjedt, hatalmas, áthatolhatatlan erdő kerekedett belőle, amerre a szem ellátott. Nem is járt arrafelé senki, mert még a vadállatok se tudtak átjutni a tövises rengetegen.
Történt pedig eközben, hogy mivel a sok király, akik elmentek Csipkerózsika születésnapjára, nem ment haza, s az értük küldött követek sem tudtak eljutni a palotáig, no meg a király alattvalói is hiába várták, hogy a király megmondja, mit kell tenniük, az emberek lassan arra az elhatározásra jutottak, hogy maguknak kell intézni a dolgaikat. Sokáig tanakodtak, vitatkoztak, mitévők legyenek, honnan kerítsenek új királyt. De nem volt senki, hiszen a főemberek is mind elmentek a születésnapra. Meg aztán szerették is a királyaikat, mert kivételesen mindegyik nagyon jóságos volt a néphez, így aztán nem is tartották volna illendőnek, hogy maguk közül válasszanak helyettük másikat. Mit volt mit tenni, sorban, mindenütt kikiáltották a köztársaságot, hogy addig is, amíg a király hazaér, valahogy rend legyen az országban. Nem is volt köztük torzsalkodás, hiszen mindenki magának dolgozott, s amije fölösben volt, azt elcserélte a másikkal valamire, aminek hasznát veheti, hiszen nem volt senki, aki adót szedett volna tőlük. Nem voltak sem urak, sem gyárosok, sem bankárok, s így mindenki egyre jobban élt, s volt ideje arra, hogy mindenféle szerkezet találjon ki. Lassan már nem is lovon, vagy gyalog jártak, hanem vasparipákon, amikhez vas utakat építettek, s ha jól emlékszem, még szárnyas gépezeteket is kitaláltak, amivel a levegőben lehetett utazni.
Így kellett lennie, mert egyszer csak egy fiú a levegőből észrevette, hogy a nagy, áthatolhatatlan csipkefa erdő közepében egy palota áll. Olyan régen elmentek már ugyanis a királyok, meg a főemberek, hogy már senki nem is emlékeztek rájuk, s el is felejtették, hogy valaha királyságban éltek.
Az a fiatalember, aki egy repülőmasinával felfedezte a palotát, elmesélte a dolgot a barátjának, s kieszelték, mitévők legyenek. Az erdőn átjutni lehetetlen volt, hát azt találták ki, hogy szerkesztenek egy ernyőféleséget, s azzal a fiatalember kiugrik a gépezetről a palota fölött, s úgy ereszkedik le. Először persze gondosan kipróbálták, hogy beválik-e az ötlet, de aztán megnyugodtak, mert egy vénséges vén ember, aki pedig nem látott, azt mondta nekik, hogy ő már olvasott ilyen készülékről egy ősrégi könyvben, s bizony annak működnie kell.
Így aztán a két fiú felszállt a gépezettel az erdő fölé, s aki felfedezte a palotát, a fura vászon ernyővel kiugrott a levegőbe, s szépen lesiklott az égből. Egyenesen a torony tetejére, ami kilátszott a csipkeerdőből. Bátor legény volt, de okos is, és ahogy a lesikló vászon ráakadt a toronyra ő annak kötélzetén lecsimpaszkodva leereszkedett. Ám az ablak kicsi volt, sehogy nem fért be rajta, de belátni belátott. Nagyot dobbant a szíve, mert egy gyönyörű lányt látott aludni odabent, egy rokka mellett a földre borulva. Megijedt először, hogy halottat lát, hiszen hogyan lehetne élő ember ennek a rengetegnek a közepén, de hát kicsi volt a szoba, nem volt messze a lány, ezért halotta, milyen édesdeden szuszog.
Nagy üggyel bajjal leereszkedett a torony oldalán a vastagabb ágakba kapaszkodva. Szúrták ugyan a tövisek, de előre látóan vitt magával karbolsavas kendőt, mert náluk már az orvostudomány is nagyon fejlett volt. De nem is igen figyelt a tövisekre, mert csak a gyönyörű lány arca lebegett a szeme előtt.
Ahogy leért, elővette bozót vágó kését, ami olyan ügyes szerszám volt, hogy nem csak kés volt, hanem mindenféle hasznos dolog is volt a nyelébe építve, s valahogy bejutott a palotába. Nagyra kerekedett a szeme, mert mindenhol alvó embereket látott, akik valami furcsa pózba merevedve, jóízűen szuszogtak. De aludtak az állatok is, még a levegő is álmosító volt. Nagy nehezen megtalálta a toronyba vezető ajtót, s sietve felszaladt a toronyszobába. Illemtudóan belépett, s szólongatni kezdte a lányt, de az csak aludt, mintha az lenne a dolga. Közelebb lopózott, kicsit letörölgette róla a port, s gyönyörködött az arcában. Simogatta a haját, arcát, hátha fölébred, de semmi. Gondolta magában, leviszi az udvarra, s valahogy kivágja magát az erdőből, és hazaviszi a lányt, egyszer csak felébred. Ám ahogy a karjába vette, olyan közel került hozzá az arca, hogy a szájuk majdnem összeért, s a fiú nem tudott ellenállni, így aztán megcsókolta az alvó lány ajkát. Ebben a pillanatban felébredt a lány, de nem csak a lány, hanem felébredtek a falon a legyek, a levegőben a galambok, az egerek, macskák, kutyák. Felébredtek az emberek, s vidám csacsogás, nevetés hangja hallatszott mindenütt. A vidámság hirtelen csodálkozásba csapott át, mert senki nem értette, hogy termett ott egy szempillantás alatt annyi csipkebokor.
Csipkerózsika pedig felébredt, s megkérdezte:
- Ki vagy te, királyfi?
- Az mi? - kérdezte a fiú, de hirtelen eszébe jutott, hogy az iskolában tanult a királyokról, s így folytatta: - Nem vagyok én királyfi, hiszen királyok már nincsenek. Én gépeket vezetek, meg iskolába járok, de tudok gitározni is. Ha elvégeztem az egyetemet, hozzám jössz feleségül?
Sokáig beszélgettek volna még, de a király megtalálta a titkos ajtót, és hangosan bekiáltott:
- Csipkerózsika! Itt vagy, kislányom?
S akkor le kellett menni, mindent elmondani, s megkérni a lány kezét.
Nagyon csodálkozott a fiú, hiszen olyan volt a királyi udvar a sok tarka ruhás emberrel, régi fegyverekkel, mintha egy színi előadáson lenne. S ahogy a király, meg a felesége elmesélték Csipkerózsika születésének történetét, megértette mi történt. Ezért aztán így szólt a királyhoz.
- Felséges király, ha kiirtanánk ezt a hatalmas erdőt, ami körülveszi a palotát, bizony nagyon elcsodálkoznátok. A világban már nincsenek királyok, nemes urak, de még papot is csak elvétve látni. Helyette mindenki vidáman és elégedetten él, rend és békesség van, s senkinek nem kell nyomorognia. Talán jobb lenne, ha megmaradna az erdő, s ti itt maradnátok, élni a saját életeteket. Mert ha megszűnik az erdő, nektek is dolgoznotok kell ám.
Nagy lárma kerekedett erre, nem is akarták hinni, amiket ez a jöttment suhanc mesél. De akkor a fiú megmutatta nekik azokat a dolgokat, amiket magával vitt, s mivel még soha nem is hallottak olyan dolgokról, amiket most saját szemükkel láttak, kezdték elhinni a hallottakat.
- Ám az mégse járja, hogy mi itt éljünk, mint valami rezervátumban, fiam. – mondta a király. – Ha dolgozni kell, hát majd találunk valami munkát, aminek más is hasznát veszi.
Így beszélt a király, hiszen mint mondtam, jó ember volt. Erre aztán a többiek is helyeselni kezdtek, bár nagy lelkesedésről nem volt szó.
- Ha már dolgozni kell, - folytatta a király – kezdjük azzal, hogy rendbehozzuk a palotát, s utat vágunk az erdőből.
Így is lett, az urak s úrhölgyek kijöttek az erdőből, s annyira megtetszett nekik az új világ, hogy nem is vágytak vissza a régibe. Csipkerózsika és megmentője pedig tényleg összeházasodtak, s boldogan éltek száz évig, vagy azon is túl.
**
- Édesapám, - kérdezte Marx legkisebbik lánya – mit látott a király a vak vándor dobozában, amitől olyan nagyot nevetett?
- Hát azt én nem tudhatom, – Felelt Marx somolyogva – hiszen nem én vagyok az a király. Csak nem annak néztél? De azért – tette hozzá, látva a csalódottságot a lánya arcán – valamit rebesgettek arról, hogy a dobozban egy furcsa tükör volt, amiben fejjel lefelé látszott a világ, egészen kicsiben, de olyan viccesen, hogy azt senki nem állta meg nevetés nélkül.
