MARX-MESÉK
Karl Marx életművéről minden lényegeset elmondtak már. Csak az nem fog kiderülni soha, amire csupán egyetlen utalást találtam valahol, hogy milyen meséket mesélt a lányainak. Pedig valahol azt olvastam, hogy amikor a lányaival sétált, hosszú, folytatásos meséket talált ki, amik hol viccesek, hol kalandosak, hol meghatóak voltak. Ám, hogy miről szóltak, vagy milyen tanulságokkal szolgáltak, akkor se tudnánk, ha a lányaival, vagy magával Marxszal beszélhetnénk, az ilyesminek nagy részét elfelejti az ember. Kétlem, hogy a nagy filozófus lejegyezte volna őket.
Így hát nyugodtan játszhatunk. Lehetséges, hogy a mesék teljesen eredeti történetek voltak, azokat semmiképp sem tudjuk „rekonstruálni”. Ki tudná kitalálni, miket mesélt Terry Jones, ha csak a Monthy Pyton filmek maradtak volna fent. Az azonban valószínű, hogy néha ismert meséket is feldogozott. Erre a kalandra hívom az olvasókat, hogyan mesélte volna el Karl Marx azokat a meséket, amiket abban a korban a gyerekeknek meséltek.
Aladdin és a csodalámpa
Élt Agrabában egy szegény özvegy, annak volt egy mihaszna fia, Aladdin. Míg anyja a gazdag kereskedők raktárait takarította, ruháikat mosta, vagy a poros, bűzös utcákon járt alamizsnát kéregetve, Aladdin csak hétszámra álmodozott. Gazdag palotákat képzelt, fényes öltözékeket, és rengeteg szolgát, akik mind az ő anyjának parancsait lesték. Aladdin pedig csak járta a világot, képzeletben, és mindenhol nagy tisztelettel fogadták.
Történt aztán, hogy amikor már serdülni kezdett, édesanyja megelégelte a naplopást, és elvitte a fiát dolgozni. Nem nagyon fűlt a foga Aladdinnak a munkához, s mivel folyton csak ábrándozott, több bajt csinált, mint hasznot. Így aztán kizavarták, hogy vigye el a szemetet a város szélén a szemétdombra.
Ahogy Aladdin nagy keservesen odaért és kiürítette a kosarát, megakadt a szeme egy csillogó rézgombon. Kiturkálta a rothadó halcsontok és gyümölcs, meg hagymahéjak közül, hát látja ám, hogy egy kopott rézlámpás fogantyújának gombja volt az. Megörült, hiszen az ilyesmiért jó pénzt lehetett kapni a piacon, gondolta, letörölgeti szépen. Hát ahogy törölgeti a lámpást, egyszer csak nagy kavargás, gomolygás támad, s hirtelen előtte tornyosult egy hatalmas szellem. Aladdin alig mert ránézni, de a szellem megszólította:
- Mit parancsolsz, oh nagyuram?
- Ki vagy te? – kérdezte Aladdin, igen csak bátortalanul.
- Dzsinn vagyok, akit egy gonosz átokkal bezártak ebbe a lámpásba, időtlen idők óta. Az a sorsom, hogy bárki, aki megtalálja a lámpást, és megdörzsöli, uralkodjon fölöttem, és én kénytelen vagyok teljesíteni három kívánságát.
- Szörnyű sorsod van, Dzsinn, de ugye nagy hatalmad is van? Hiszen ha teljesíted a kívánságokat, mindenre képes vagy.
- Ez így van, gazdám.
- Hogy lehet, hogy önmagadat nem tudod kiszabadítani?
- Az átok erősebb nálam.
- Szóval sosem fogsz felszabadulni alóla?
- Arra csak egy lehetőség van.
- Mi az?
- Azt nem mondhatom el, mert azzal örök rabságba taszítanám magam. De inkább halljam, mi lenne az első kívánságod. Ám vigyázz, csalnod nem szabad, mert akkor a legsúlyosabb átok nehezedik rád.
Aladdin már szóra nyitotta a száját, de aztán elhallgatott. Eszébe jutott, mennyi mindenről álmodozott már, és ezek közül most csak három válhat valóra. De mi legyen az? Gazdagság? Hát persze, igen, a gazdagság jó. Édesanyjának se kellene többé gürcölnie, és ő is kedvére álmodozhatna tovább.
Csakhogy a gazdagság önmagában kevés, hiszen a kincset védeni kell, a világ tele van rablókkal, idegen kalifákkal, akik hatalmas és kegyetlen sereget gyűjtenek, hogy elvegyék másoktól a vagyonukat, még az életüket is. És ott van a sok szegény ember. Ha mindenkin segíteni akarna, nincs az a hatalmas vagyon, ami villám gyorsan szét ne olvadna a világban. „Nincs más megoldás”, gondolta, „csak egyet kérhetek”.
- Legyen minden ember gazdag a földön.
Nagyot nézett a Dzsinn, de aztán elkomorult a tekintete.
Aladdinra álom borult, és amikor felébredt, kellemetlenül émelygett a gyomra. Körülnézett, de ameddig ellátott, mindenütt szemét volt. Lassan eszébe jutott különleges kalandja a dzsinnel, és elmosolyodott. „De furcsát álmodtam!” – suttogta maga elé. Aztán az is eszébe jutott, hogy édesanyja nyilván haragosan keresi, amiért ilyen sokáig elmaradt, ezért sietve megindult nyomorúságos kunyhójuk felé.
Nem volt könnyű megtalálni a hazavezető utat. A szemétdombot, ahonnan elindult, mindenfelől szeméttel végigrakott utak vették körül, és amikor már beért a városba, a bűzös hulladék olyan magasra tornyosult, hogy a házak ki se látszottak. Nagy nehezen megtalálta a saját viskójukat, és ahogy átverekedte magát a szeméten az ajtóig, már el is felejtette, hogy szidásra számíthat. Döbbent csodálkozással hajtotta félre a takarót a bejárat elől, ám az leszakadt, és a kezében maradt. Odabent nem volt senki. Az asztalon, a földön állat csontok, félig megevett sült húsok, valaha incsiklandózóan illatozó mártások és krémek undorító, penészes maradéka, és mindenhol a legfinomabb borokkal félig telt kancsók, amforák,felborult kupák és mocsok. Dühösen fordult ki a putriból, és tört utat magának az irtózatos szeméthalomban a mecsetig. Sehol egy árva embert nem látott, annál több kóbor kutyát, macskát, patkányt, sőt még hiénát is. Alig tudta elhessegetni őket.
A mecset tövében aztán végre talált valakit. Egy rongyokba bugyolált vak ember feküdt a falnak támaszkodva az árnyékban, és halkan motyogott valamit.
Aladdin megszólította:
- Ki vagy, te jó ember, és ha szánod a földönfutót, mondd el, kérlek, mi történt ebben a városban?
- Honnan jöttél, fiatal barátom, hogy nem tudod, milyen szerencsétlenség történt? A hangodból ítélve még gyerek lehetsz.
- Itt születtem, de ma, amikor elmentem, hogy segítsek édesanyámnak, elaludtam, Allah ne büntessen érte, és mire felébredtem, nem ismertem rá saját városomra.
A vak ember a hang felé fordult.
- Fura dolgokat mondasz, fiam, de nem csodálom, ez a világ mindenkinek az eszét veszi.
- Mi történt?
- A legnagyobb csapás, amivel a Magasságos a gyarló emberi nemet sújthatja.
Aladdin közelebb lépett.
- Meséld el, kérlek, nagyuram. – Udvariaskodott, hiszen még a koldusban is tisztelte az embert, és az időseknek kijáró tiszteletről sem feledkezett meg.
- Te megismersz?
- Nem. Ki vagy te?
- Én vagyok a kalifa. Vagyis csak voltam.
- Kegyelmes nagy uram! – kiáltott döbbenten Aladdin, - Mi történt veled?
- Magam sem tudom. Valami fényes felhő ereszkedett a városra, és egyszeriben mindenki gazdag lett. A putrikból csodálkozás hallatszott mindenhonnan, aztán vidám kurjongatás és mulatozás zaja tört be a palotámba. Elküldtem egy szolgámat, hogy tudja meg, mi történt, de nem jött vissza. Elküldtem egy másikat, de az is elmaradt. Akkor észrevettem, hogy a többiek is erősen megfogyatkoztak, és hirtelen mindegyik szó nélkül faképnél hagyott. Elindultam hát, hogy magam járjak utána, mi történt, és a legszörnyűbb dolgokat láttam, amit szem láthat. Mivel mindenki meggazdagodott, senki nem akart többé dolgozni. A kereskedők bezárták boltjaikat, részben azért, mert már nem kellett eladniuk az áruikat, hogy megéljenek, részben azért mert, féltek, hogy a meggazdagodott emberek hirtelen mindent megvesznek, és ők hiába gazdagok, nem marad nekik semmi. Az utcákon csak gyűlt a szemét, mivel nem voltak szolgák, akik elvigyék azt a szemétdombra. A hirtelen támadt öröm hamar dühöngésbe csapott át, hiába volt rengeteg kincse az embereknek, már nem kaptak érte semmit, így hát kénytelen kelletlen útra keltek, hogy máshol költsék el pénzüket. Közben sokan összeverekedtek, hogy kinek jusson ló, teve, szamár, öszvér vagy legalább egy nagyobb testű kutya, hogy a vagyonukat azon vihessék, de már alig maradt használható állat, amit befogjanak, mert mind megették.
- És te hogyan vakultál meg, nagy jó uram? – kérdezte Aladdin.
- Amikor leértem a piactérre, és láttam a zűrzavart, összefacsarodott a szívem. Kalifa koromban sok szörnyű esetet láttam, amikor a szegény emberek sorsa az egekbe kiáltott, s amikor tehettem, igyekeztem is enyhíteni a legszerencsétlenebbek kínjain. De azt soha nem gondoltam volna, hogy a gazdagság még szörnyűbb világot hoz létre. Felálltam egy roskadt halas pultra, és odakiáltottam az embereknek:
- Vigyázzatok! Térjetek észre, barátaim! Hiszen nagy öröm ért titeket, már nem kell többé félnetek a nélkülözéstől. Fogjatok össze, és segítsetek egymáson. A vagyonotok megvan hozzá, csak cselekedni kell. Szervezzétek meg, hogy a legbátrabbak elindulnak együtt, hogy olyan távoli városokat találjanak, ahol a kereskedők még kereskednek. A többiek pedig, akik itthon maradnak, fogjanak össze, és menjenek ki a földekre dolgozni. Mások menjenek halászni, vagy gyűjtsék össze a megmaradt nyájakat, és okosan szaporítsák őket, hogy legyen hús az ünnepeken. Most már mindegy, ki volt úr, vagy kivolt szolga, mind egyformák vagytok, hiszen mindenki gazdag. Csak akkor lesz jó sorsotok, ha összefogtok, és dolgoztok!
Erre aztán nagy ordibálás támadt. Sértegettek, dobálni kezdtek mindenfélével, de akkor az egyik szolgám felismert. Meg akart védeni, hiszen mindig jó voltam a szolgáimhoz, és rájuk kiabált:
- Nem látjátok, hogy ő a kalifátok?!
- Nem kell nekünk kalifa! Aki mindenünket elrabolta annak idején! Le vele! – kiáltották az emberek. Szolgámat megragadták, és elhurcolták, ki tudja, mi sorsra jutott. Engem is leráncigáltak, nagy röhögés közepette levetkőztettek, s valami büdös rongyot adtak rám. Aztán megvakítottak, s már azon voltak, hogy felakasztanak a saját palotámban, amikor egy gyerek elkiáltotta magát:
- Emberek! Karaván halad a város felé!
Erre mindenki elrohant.
- És mi lett aztán? - kérdezte Aladdin.
- A gyerek, aki kiabált, odajött hozzám, megkérdezte, mire van szükségem. Elmondta, hogy nem látott ő semmilyen karavánt, csak így akarta megmenteni az életemet. Megkérdeztem, mivel jutalmazzam meg, mire azt felelte, nincs semmim, ami neki ne lenne, sőt, mivel már szemem sincs, én vagyok a koldusabb. Szívesen velem maradna, de fél, hogyha visszajönnek a dühös emberek, rajta töltik ki haragjukat. Azt kértem, kísérjen ide a mecsethez, hátha erre jár egy jámbor ember, és segít rajtam. De azóta te vagy az első, aki ide vetődött.
- És mi lett azokkal, akik más városok felé indultak? – kérdezte Aladdin, bár sejtette, hogy a kalifa erre nem tud válaszolni.
- Nem tudom, fiam, de félek, semmi jó nem származott belőle. Azt javaslom, te se menj a nagyvárosok felé, próbáld elkerülni a dühöngő embereket, mert bajod eshet.
- De veled mi lesz, jóságos nagyúr?
- Azt csak a Magasságos Mennybéli tudja, fiam. De magamért nem aggódom, emberhez méltó életet éltem, s ha kutyaként halok meg, akkor sincs okom lázadni Allah akarata ellen.
Elszomorodott nagyon Aladdin, bár azelőtt csak irigyelte a kalifát, sose hitte, hogy valaha szánni fogja. Nagy bánat vett erőt gyermeki szívén, mert tudta, hogy ő okozta a bajt, pedig csak jót akart mindenkinek. Gyorsan előkereste a lámpását, de aztán megállt. Mit is kérjen másodjára? Hogy tegye a dzsinn meg nem történtté mindazt, ami történt? De belefacsarodott a szíve, ha arra gondolt, hogy visszatér a szegény putriba, ahol édesanyja éhezve, fáradtan, napról napra robotolva tengeti életét. Lehetetlen, hogy ne legyen más lehetőség.
- Nagyuram, ha csodát tehetnél, te mit tennél, hogy boldogok legyenek az emberek?
- Erre én nem tudok neked felelni. A bölcs kádit kéne megkérdezned, de amikor meghallotta, mi történt, sietve elzarándokolt Mekkába. Nagy út az, s a eszüket veszített emberek között kétséges, hogy épségben odaér-e.
Aladdin elfelezte a darab száraz kenyeret, ami reggel óta nála volt, a nagyobbik darabot odaadta a kalifának, aztán elköszönt.
Szomorúan arra gondolt, hogy visszaadhatná a kalifa szeme világát, de akkor a sok többi emberen is segítenie kéne, akik a nagy tombolásban megsebesültek, vagy életüket vesztették. Annyi kívánsága pedig nincs.
Ahogy kiért a városból, mindenütt pusztítás nyomait látta. Elindult Bagdad felé, abban a reményben, hátha menet közben eszébe jut valami megoldás. Azt tudta, hogy a helyzet még szomorúbb lehet ott, ahol eddig nagyobb volt a szegénység, de nagyobb volt a gazdagság is, s most nyilván még nagyobb lett a gyűlölet és a vad tombolás. Hiszen nem felejtette el: azt kérte a dzsinntől, hogy mindenki legyen gazdag, az egész világon.
Ám alig ment egy szamárpihenőnyi utat, amikor hirtelen, a semmiből egy vésztjósló alak termett előtte.
- Add ide a lámpást, fiam. – recsegte kegyetlen hangon az idegen.
- Milyen lámpást, nagyuram? – kérdezte Aladdin, és a szeme se rebbent, pedig legszívesebben eltűnt volna a levegőben.
- Ne tégy út, mintha nem tudnád. Én őfelsége, a szultán varázslója vagyok, s már régóta keresem a lámpásomat. Ide vele, és akkor bőségesen megjutalmazlak. Viszont, ha nem adod, birkává változtatlak, és ugye sejted, mi lesz a birkák sorsa, amikor nincs mit enniük az embereknek.
Aladdin látta, hogy nincs sok esélye a varázslóval szemben, hiába futna, hiszen az repülni is tud. Hogy húzza az időt, megkérdezte:
- Odaadom, nagy jó uram, de csak akkor, ha megmondod, mire fogod használni.
- Semmi közöd hozzá, hiszen úgyis elveszem, de mert ilyen nyelves legényke vagy, hát elmondom.
- Köszönöm, nagyúr. – hajlongott Aladdin, s közben azt leste, nem tudná-e valami gödörbe észrevétlenül beleejteni a lámpást.
- Először is, ugye tudod, hogy én ismét hármat kérhetek a dzsinntől.
- Oh, igen, szerencsés nagyúr.
- Az első kívánságom az lesz, hogy semmi nyoma se maradjon annak a szerencsétlenségnek, amit te ostobán előidéztél.
- Oh, milyen bölcs vagy te, hatalmas varázsló!
- Másodszor azt kérem, hogy én uralkodjam az egész világon.
- Bizonyára úgy lesz a legjobb. – mondta Aladdin, még mindig a földet vizsgálva, s közben kissé arrébb is húzódott egy bűzlő szemétkupac felé.
- Harmadszor pedig azt kérem, hogy örökké éljek!
- De hogyan gondolod ezt, magasságos nagy uram? Hiszen már ma se vagy fiatal, száz év múlva nagyon öreg leszel, ezer év múlva pedig még öregebb. Mihez kezdesz akkor az uralommal?
- Ostoba vagy! – kiáltott rá a varázsló, bár azért elbizonytalanodott. – De mondasz valamit. Azt fogom kérni harmadszorra, hogy örökké éljek, de fiatalon.
- Bocsáss meg, hatalmas varázsló, én csak egy ostoba gyerek vagyok, de úgy látom, ez már négy kívánság lenne. És azt bizonyára tudod, hogy aki megszegi a szabályt, azt súlyosan megbüntetik a szellemek.
- Nagy szád van, de számolni tudsz. A végén még felveszlek varázsló inasnak. Elismerem, igazad van. Az első két kívánság közül az egyiket el kell hagynom. De ha az elsőt hagyom ki, és minden így marad, ahogy most van, nem lesz, aki szolgáljon nekem, és akkor a második kívánság nem ér semmit. Ha a másodikat hagyom ki, mit nyerek az örök élettel, meg a fiatalsággal, ha egész örök életemben másokat kell szolgálnom?
- Mi lenne, ha segítenék neked, nagyuram? Nekem még van két kívánságom, és nagyon szánom-bánom, hogy ennyi bajt idéztem elő az elsővel. Én jóvátehetném a bűnömet, aztán neked már elég a három kívánság, hogy örökre, fiatalon uralkodhass az egész világ fölött.
- Ez jól hangzik, de honnan tudjam, hogy nem csapsz be? Amilyen agyafúrt legényke vagy, bármire képes lennél.
- Ne félj attól, nagy uram. Tetszik a gondolat, hogy varázslóinas legyek. De ha nem bízol bennem, fordítsuk meg a sorrendet, először kívánj te, s aztán add át nekem a lámpást.
A varázsló elgondolkodott egy kicsit, aztán ráállt.
- Rendben van, de előbb idekötözlek ehhez a szekér roncshoz, hogy el ne szaladj.
Úgy is lett. A varázsló átvette a lámpást, megdörzsölte, s amikor a szellem előjött, elmondta három kívánságát. Hirtelen megfiatalodott, és önelégült mosoly terült szét az arcán.
- Nesze a lámpás, - adta vissza Aladdinnak a kincset, - de aztán vigyázz, be ne csapj, mert nagyon megbánod. Hiszen most már én vagyok a világ ura.
Ennek egyelőre nem sok nyoma volt, de Aladdin mélyen meghajolva vette át tőle a lámpást. Megdörzsölte, s aztán így szólt a dzsinnhez:
- Kedves barátom, szomorúan beismerem, hogy rosszat kívántam elsőre, amivel nagy bajt okoztam. Arra kérlek tehát, hogy semmisítsd meg azt a rossz kívánságot, minden következményével együtt.
A bűzlő szemét hirtelen eltűnt mindenhonnan, a városból a szokásos emberi hangok szálltak, amik közül világosan kihallatszott Aladdin anyjának, hol kétségbe esett, hol haragos kiabálása, ahogy a fiát kereste.
- Ezzel megvolnánk, gazdám. – mondta kíváncsian a dzsinn. – Várom a második kívánságodat.
- Tudja meg mindenki az egész világon, hogy ez a gonosz varázsló a világ ura, aki a szenvedésükért, szegénységükért felelős.
Hirtelen mintha megváltozott volna a város nem túl távoli hangja. Csend támadt, majd egyre sűrűbb kiáltások hangzottak, és végül monoton kórus vette át a szót:
- Vesszen a zsarnok!
A láthatár is mintha megváltozott volna, a távolban porfelhők keletkeztek, amik egyre közeledni látszottak.
- Áruló! – kiáltotta a varázsló, - Hol vannak a katonáim?!
- Azok már nincsenek, nagyuram. – szólt mosolyogva Aladdin.
A varázsló hirtelen mintha ezer évet öregedett volna. Gyűlölettől sziszegve mondta:
- Csak az vigasztal, hogy ilyen ostoba voltál. Lehettél volna a világ ura, a leggazdagabb ember, vagy kérhettél volna örök életet, de te bután elhasználtad a kívánságaidat, és most szegényen és nyomorultul élheted le az életedet.
- Tévedsz, varázsló.- mondta a dzsinn. – Mivel te elvetted tőle a lámpát, ő most újra három kívánságot kapott.
- Ravasz kutya! – hörögte a varázsló. – Kíváncsi vagyok, milyen halált szánsz nekem. – mondta gúnyosan.
- Veled semmi dolgom, de ahogy a közeledő hangokból sejtem, mások gondoskodnak róla, hogy ne legyen felhőtlen az örök életed.
- Nos, mit kívánsz utoljára, gazdám? – kérdezte a szellem.
- Miért utoljára? Mi van az első két megmaradt kívánságommal?
- Ne légy telhetetlen, Aladdin.- mondta a szellem, de kicsit ő is szomorú volt.
Aladdin hallgatott. A városból jövő emberek kiabálása egyre közelebbről hallatszott.
- Siess, gazdám. – mondta a dzsinn.
- Azt kívánom, hogy ezentúl soha, senki ne legyen más szolgája, te sem.
A dzsinn nem hitt a fülének. Aztán elmosolyodott, és így szólt:
- Most már elárulhatom, hogy csak így szabadulhattam meg az átok alól. Köszönöm, gazdám… akarom mondani: köszönöm, Aladdin barátom.
S akkor nagy szélvész és porfelhő támadt, amely mindenestül elsöpörte a régi világot.
